Füstből mintázták meg a falakat és elvesztem a folyosókon. Minden kanyar ugyanúgy nézett ki, minden ugyanolyannak látszódott és volt valami félelem a levegőben. Füstöt szívtam én is, nem emlékeztem rá ,hogy hogy kerültem ide ,de ez az áttetsző köd ami körülölelt elültetett bennem valami morajlást. Viszhangja volt valami réginek. Elüldöztem, elkergettem magmatól és kizártam az életemből. Így van most is és nincs máshogy most sem. Nem változott semmi, változott a karikatúra és a formák is felhagytak már rég a kreativitással. Egyszerűen a hozzám lojális gondolatok feledkeztek bele a zuhanásba és emiatt hagytak itt. Az élvezet a józanész határán megállt és onnan integetve kezdett el emlékeztetni a régen volt dolgokra. Megölt ezzel, megkínzott és ott hagyott utána a saját érzelmeimben fetrengve. Mint egy komolyabb ürítés, ami után hiába vagy összefestve magaddal, megőrülsz teljesen a tisztaság érzésétől. Oda tud lenni maga a test magától. Ilyenkor kivetkőzik, megfeledkezik a felvett, betanult gátlásokról és önmagát adja ész nélkül. Ez olyan mint egy villámlás, amit nem követ mennydörgés. Olyan ,mint az a vallomás ,amire nem lehet mit mondani. Amibe nem lehet belekötni, amibe nincs értelme , mert nincs miért. A sok valóság között ,ahol jártam elfújta a füstöt a szél. Rajta jár most az agyam, ki lehet ő. Ki az, aki mindig helyreteszi az agyam és megnyugtat. Ki az aki mindig kijózanít? Önmagam gyógyítanám?