Saját kis káoszomban átlátom a rendszerem. Tenyeremen érzem a lélegzet cseppeit, a port pedig ,amit felémfújt a szél belélegzem. Izzadt bőrömön csillog az éjszakai nappal fénye, beköszöntött eljött értem megint a tél. Borongós, szürke epizód epilógját írom és már csak a pont kellene a végére, de megállt a toll a kezemben. Gazdátlannak tűnik, múzsahagyottan üresen ül tenyerem derekán és életnyi barázdákon csücsülnek kis tintacseppei. Nem azok a formák, amiket régen jó volt behúzni. Nem pipálok már, nem teszek x-et nem számolok. Lassan lezárom az összevisszát és elérem ,hogy amit én átlátok, másnak is érthető legyen.
Nem ezeken múlik, nem ezek az apró dolgok teszi naggyá az egészet. Nem a részletben van a kincs hanem a lényeg teszi szebbé a szépet. Tőmondatba zárt szép képet tép szét és a cafatok ejti cseppeit. Csak egy elhagyott toll, még mindig az én kezembe zárva. Változnak az idők és emberek csiszolódnak porszemként a gépezetben és azt hiszem itt hibázott az Isten. Nem számolt vele, hogy nem változunk meg sohasem igazán.
Beszívom mégegyszer, apró zsarnok pöttyöket nyel el a tüdőm és szikrázik a bensőm a dekk erejéből. Eltapos,kifúj,beszív,összerándul,köhög csak köhög. Hidegen fúj a szél és csöpög az eső a felhőformák felé. Mondjátok birkák, hát jó ez így? Hát jól van ez így, hogy egyik pillanatban szikrázik és csodás, aztán eltűnünk mind morzsamód és nem látjuk egymást úgy mint eddig? Nem hiszem, hogy ezért de a tanulságot már értem. Ha felszállsz a buszra én megértem, nem bánkódom tovább, elmúlt az időnk új Hold alatt új élet vár ránk már külön bár közel, de minden relatív.
Megváltoztak a szerepek, azt mondom szeretek ,de nem is tudom igazán. Azt mondod ez nem az, ez valami egészen más. Azt mondom igaz, elhiszem hogy így van észből, de a szívem szakad meg pillanatok alatt többször és egyszerre, mert nem tudom okát, mert nem lehet igaz. Volt már fordítva, állítottam mást, hiába minden nagy igazság, hogy visszakapjuk azt amit másoknak adtunk. Ha valaki ilyen jó hozzám, meg kell hogy haljak?
erika
