Olyan érzés lehetett, mintha ajtót nyitnál az orion csillagövén. Kinézel és csodálkozol, aztán viszel magaddal egy széket leülsz a szélére és láblógatva várod hogy elsodorjon valami fekete lyuk úgy, hogy soha nem találsz vissza. Zavaros képek következtek aztán, láttam a kutyánkat és megsimogattam volna a fejét, ha nem lett volna olyan távol. Imádom azt a kutyát, de már nincs meg a neve. Magával vitte oda, ahova fáj rágondolni. Lehet hogy ezért felejtettük el. Később bevillan pár arc, folytatták azt amit itt abbahagytak. Nem látom magam, engem megint elsodortak magamtól és pont akkor, amikor szakítani kellett volna...
Kinyitom a szemem és olyan ,mintha pontokból állna össze a világ. Először csak kis részecskékből aztán vonalakból aztán gyors festéssel hirtelen minden rendben lesz. Ez ismerős, itthon vagyok és itt van a lakásban mindenki. Az egész család, nagyszülők, papák ,mamák és a saját szüleim is. Bár nem teljes a szülői létszám érzem, hogy régen láttam egyhelyen ennyi rokont. Becsukom a szemem és pár pillanatra hagyom felmérjem, mi történt tegnap este. Ekkor egész arcom lángolni kezd és mintha a halántékomtól kezdve csíkban a tarkómig megcsapkodták volna a koponyám valami kemény dologgal, úgy hasít bele a fájdalom.
Furcsa álmom volt. Láttam nagyszüleim kutyáját. Elpusztulva. Imádtam. Rengeteget játszottam vele, amíg én kicsi, ő pedig még kisebb volt. Helytelenítettem. De miért pont most jut ez eszembe. Most keltem. Hét ágra süt a nap és borzasztóan fáj a fejem. Nem rég engedte ki magát. Azzal viccelődtünk, hogy lehet visszajáró vendég lesz. Azt mondtam, nem bánnám. Rokonlelkek vagyunk vagy mi. Jól megértjük egymást. Majd mesélek róla még, de most inkább leszámolok ezzel az irdatlan másnappal mielőtt elindulok melózni. Megvalósított életem álomdarabkái között nem szerepel, hogy eltűrjem azt, hogy amit magamnak kitűztem árthat is nekem.
Nem tudom hova tenni fejem. A párna bizonyos pontjaira fordítom az arcom, mindig oda ahol hűvösebbnek érzem. Nincs ez jól így, mert nem fogok gyógyszert bevenni. Önkontroll és nem érdekel semmi. Ez normális. Vízhiányom van, attól fáj a fejem. Meg gondolom savas a gyomrom. Mindjárt megiszom a rendes reggeli vízadagom és minden rendben lesz. Ténfergek, fetrengek, kepesztek oda és vissza az ágyon közben félszemmel a legközelebbi ásványvizes palackot keresve. Megvan. Amint a kezembe kapom mohón inni kezdem, leküldöm az egészet. Másfél liter azt hiszem, de most minden olyan furcsa. Kicsit ,ha jobban imbolyogna lehet bezavarna a mozgáskoordinációmba is. Rövid percekkel később bepánikolok. Sietősen kászálódok ki a takaró alól és még gyorsabb lépteket véve rohanok a fürdőszoba felé.
Valami nincs rendben. Bevettem másfél kataflamot, de csak nem jöttem helyre. A csajra gondolok ,aki beült velem a taxiba. Ismerem már rég, így szokott lenni. Amint megérkeztünk és felmásztunk a lépcsőn egymásnak estünk. Aztán képszakadás, mert ő még inni akart. Nem lehet beskatulyázni, már rájöttem hogy a telhetetlenség az nem csak férfiúi szokás, pedig magamból kiindulva mindig így hittem. Valahogy rossz emberekkel futhattam össze eddig, de lényeg hogy az általános tapasztalat, hogy a gyengébb nem okosabb ,az eddig mindig bejött. Ők vannak többen mégis ők választanak. Micsoda színvonal. Miért fáj a fejem? Már az utolsó fél kataflamot is bevettem. Nincs már több gyógyszerem és nem hat. Egyre erőteljesebben lüktet a tarkómtól a halántékomig. Az egész arcüregem lángol és a szememet vörösnek látom ha tükörbe nézek. Hogy nézel ki! Néz vissza rám és már értem, hogy mi a helyzet. Bár nem kellünk egymásnak, a kötelék még megvan. A rohadt életbe vegyél már be valamit.
Sosem szerettem a gyógyszereket. Nem hattak rám. Általában ha volt egy fül vagy egy fejfájás vagy valami izmos erős fájdalom, mindig magától múlt el vagy attól ,hogy elhittem hogy elmúlt. Azt mondogattam magamnak kisgyerekként, hogy elmúlt már nem is fáj. Sokszor bejött. Az agy programozhatósága valós dolog volt mindig is az ember számára, csak sok idő kellett hozzá, hogy rájöjjön ez nem varázslat, vagy speciális képesség. Ez valóság. Alighogy becsuktam magam mögött a fürdőszobaajtót ,olyan rosszul lettem mint még soha. Bár mindig ezt érzi az ember, most tényleg érdekes és új érzés hatása alá kerültem. Úgy éreztem ,mintha valami kalapáccsal döngetnének belülről a fejemben és már a hasamban is. Lehet a víz nem volt jó ötlet?
Nem tudok mit kezdeni magammal, hiába csinálok akármit egy levéllel is beszedhetnék akkor sem hat addig amíg az a barom jobban nem lesz. Tehetetlen vagyok addig amíg, nem történik meg teljesen, amíg nem függetlenedik végre tőlem. Mi történt tegnap? Azt hittem eldöntöttük az állomáson ,hogy így jó. Ő felnő én pedig élem tovább a saját életem. Leülök a díványra a terasz mellett és kibámulok a szürkeségbe. A házak tetejét látom és amikor a tegnap fényeire koncentrálok hirtelen nosztalgikus érzés tör rám. A tegnap komolyabb volt mint hittem. Lezártunk valamit, egy nyarat és továbbléptünk a következő felé. De ez miért ennyire tragikus? Minden napnak ilyennek kellene lenni, mert minden éjszaka egy nyár, ami egy őszies hajnallal ér véget, ahol a télben másnaposságtól fázva és izzadva egyszerre tavasszal elmész dolgozni, hogy aztán jöhessen újra az éjszaka. Ciklusosság, ez az élet.
Üresnek érzem magam. Sokszor írtam már, de ez most nem képletes. Fizikailag úgy érzem, hogy teljesen kiürült a szervezetemből az általa rossznak ítélt összes anyag. A vendégek közben keresnek, valakik jönnek fel a lépcsőn. Kiszúrják maguknak a szobám, hallom ahogy szemben a fürdőszobával kinyílik az ajtó. Elindulnak öcsém szobája felé közben kikiáltom, hogy itt vagyok bent és nem érek rá, de sietek. Nem is baj, csak lehet öcsémet nem kellene felébreszteni, morcosan szokott kelni. Elmászok valahogy a csapig a kád mellett. Feltápászkodok és picit kortyolok a hideg vízből. Azon filózok, hogy lehetett e valami abban az ásványvízben. Legfeljebb kis ízesítésnek lehetett benne valami lónyál, de akkor sem tetszett a gyomromnak. ÚJra és újra megmosom az arcom. Hideg vizzel a tenyeremen mosom meg a tarkóm aztán a tükörbe nézek. Micsoda egy zombi, igyekezni kéne visszafogni az ilyen éjszakákat. Ez nem életszerű, ez így nincs jól.
Jólvan, nem vagyok ideges. Még van pár órám kitalálni, hogy hogy jutottunk haza. A törzshelyemen ültem. Ott volt mindenki és jókedvem volt. Egész éjjel táncoltunk volna, ha nem jön az a szép barna. Régóta a társaság tagja, sokkal előttem ismerték meg a többiek. Tanul még azt hiszem, valami menő egyetemet csinál. Tetszett mert intelligens volt és célirányosan eltudta terelni a figyelmem arról, hogy mit akar elérni. Kinézett magának, meglepő hogy eddig nem vettük észre egymást. Ezt mondta a taxiban. Sokan vagyunk az igaz, nem is ismerek mindenkit személyesen, de az biztos, hogy az ilyen meglepetések kedvéért szívesen bevállalom,hogy újra be kell mutatkoznom ha esetleg hallani akarom a nevét. Mindig is rossz volt a névmemóriám, most is annak érzem.
Fent voltunk a káptalandomb tetején, amikor rámtört az érzés, hogy helyben vagyunk. Ez biztos, akkor megint minden olyan volt mint régen és szesz nem maradt épen. A társaság úgy ahogy volt, benyakalta azt az összest, amit a bridge-ig tartósítottunk ,kiszáradás ellen. Aztán elindultunk ketten egy barátommal és összefutottunk még két baráttal. Már talán a koncert vége felé lehettünk, mikor a tömegben krosszolva belebotlottunk pár ismerősbe. Pontosabban a part felé igyekeztünk azt hiszem, amikor megláttuk őket ahogy a szélén ültek, a part mellett futó fal tetején. Nem tudom, hogy hogy hívjam. Furcsa érzés volt őket látni, mindkettőjükhöz sok emlék tapad, sok kapcsolódási pontra emlékszem, ami egyből beugrott. Köszöntünk aztán hallottam kísérőim hangját, hogy lemegyünk a partra pár percre aztán jövünk vissza. Így is történt, de arra nem emlékszem, hogy visszafelé találkoztunk e. Összefolytak a tűzijáték lehulló zsarátnokaival és a vízben elenyésztek, így tűntek el, vagy nem.
