Vörösbe fordult az ég alja a víz fölött és lágyan simogatott a szél. A másik part felől érkezett, nem volt nagy vándorút hiszen látni lehetett a könnyed kis fénycsomókat a déli oldalban pislákolni. Egy pillanat az egész, amikor eljön az éj és a szemnek úgy tűnhet lekapcsolták a felhők fölött a világot. Azt a fényt, ami napközben úgy éget ,hogy lemente után még mindig érintését viszi a légmozgás szerteszét az ember és tereptárgyai között.
Ujjatlan idő volt és a hullámok éppen csak cirógatták a feltűrt rövidnadrágok szárait. Előre bámulva bántónak hatott a badacsonyi móló oldalról beszökő fénye. Semmi sem mozdult csak távoli pontok villódzottak hol az evilági, hol a távoli ég minisztériumaiban ,ott hol örökké égnek a gázmécsek. A föld fellélegzett míg hagyta hogy álomra hajtsa a fejét az, akit elfárasztott a mindennapok sodrása közben pedig más kitartóbbakat újabb reggellel kecsegtetett. Ez a napfelkelte metafórája volt egy drága, de elérhető éber álomnak. Az insomniásoknak virradt és mi ezt a varázslatot láttuk a víz tetején.
Megszűnt körülöttünk a gépi ricsaj és hirtelen eltűnt a móló zavaró derengése is. Megváltozott a világ és a természet faltól falig terjeszkedett íriszeink szeme láttára adva egy más megoldást a mozgás helyett arra, hogy elhihessük a Balaton közepében állunk és közel s távol nincs más e világon csak nyár és gondtalan élet.
