I.
Az üveghegyen túlról egyszer elindult a gólya. Lába közé szorult közben egy kristály bólya, amit egy erdő széléről csent el két alvó démon lába mellől. De nem akármilyen bólya volt ez, érezte ezt ő is és károgó hangján kerepelte világgá, hogy mit lopott ő kelme helyett az Óperenciáson túlról. Ám nagy hahotájában megfeledkezett róla, hogy aki alacsonyan száll, messzebb van az égtől így egyszer megesett, hogy míg szálldogállt egyszercsak két vándor kósza vesszeje terítette le. Így került közszájra, hogy az ami bójának látszott egy gólya lába között nem volt más ,mint egy fábaszorult palackposta,amit egy távoli tengerből halásztak ki.
A tűz mellett ülve míg a gólya lábaszárát rágtuk, régi rovátkák nyomára jutottunk. Ismeretlen ősi nyelven szólt a monda és bár nem voltunk észnél már, mert bódított az állat húsa, olvasni kezdtük egymásnak hangosan, arcunkon mosollyal.
Egy király fiáról szólt a nóta, aki ezer hangon dalolt és vígság volt minden nemzetnek ,ha az udvar nép lakodalmat ült és a királyi kórusból a legfőbb fő adta a talpalávalót. Attól a daltól mámorba süllyedtek az elmék és az világnak kósza istenei is boldogan fogadták a meghívást, ha azt sejtették, hallani fogják a király hangját. Nagy rengetege volt a királynak és más végtelen tájak. Mind boldogan fogadták az irányítást, hisz e hangon jó volt élni a parancsnak, boldogan fizettek érte ,hogy a királysághoz tartozzanak. Ám eljött egyszer az idő, hogy a király azt mondta a fiának:
-Nesze fiam, itt a koronám, meg a királyságom fele itt lészel mellettem, szinte a szomszédban, tegyél úgy ahogy jónak látsz csak rám szégyent ne hozzál!
Vette a fiú a koronát és azt jól félbe vágták. Megkovácsolta Ámor nyilából a másik oldalát és hűséges szolgáival kalandot keresve megtalálta apjának végtelen rengetegének határát. Nagy volt a rengeteg és ki oda belépett...rá volt írva az egyik útmenti fára, hogy nincs visszaút, s ha hihetünk az írott szónak, nem teszünk meg valamit, amit tiltanak. A szolgasereg el is rohant nagy félelmében, ki akarna elveszni e nagy sűrűségben!? Mire a király fia körbenézett, a hercegúr csak két nemesét találta maga mellett. Zöldhályog és Lyukastüdő már évszázadok óta élt a herceg mellett jóbarátságban, ki hitte volna hogy egyszer egy ilyen kalandban is azt mondják majd:
-Hát hogy a viharba ne? Mindjárt ránk esteledik, induljunk hát ízibe!
Elindultak hát hárman és mély volt a sötétség. Közeledni látszódtak a fák és nem bírták az estét. Visszafordultak volna, de a fák elfedték az utat, az ágak úgy tekergőztek mintha kocsányon másztak volna indamód egymásra. Le is táboroztak egy kis félreeső helyen tüzet is gyújtottak, hadd egye a rönköket emiatt is a fene. Évezredes fák hajlongtak elfele, míg ők rágyújtottak pipájukra és várták ,hogyan is szól a mese.
Elkezdte a királyfi:
-Hogy is szól a nóta? Hogy esett bele Zöldhályog abba az irdatlan tóba?
Zöldhályog csak inte, pirulva mosolygó barázdákkal homlokán:
-Nem úgy volt az! Ő esett belém ,aztán lettem vizes tőle mikor nem tágított!
Lyukas tüdő is szipogni kezdett, nem úgy a megilletettségtől, inkább a gége felől jövő furcsa széltől mit mellkasa eregetett, dupla füsttel élt ő, két csíkot orrán, hármat a kifelé a fülén engedett.
-Bezzeg mikor vágtáztunk azzal a négylábú szekérrel! A lovakat nyugtassa meg aki él, olyat én még nem láttam, hogy egy szekérnyi bálán ülve elrohan alólam a világ és a Zöldhályog rajtam röhögve köp képen!
A herceg nevetésére összerezzentek a fák és Zöldhályog szólott újból, befejezve a Lyukas témáját.:
-Nem úgy volt, de úgy megrökönyödtél, hogy ha nem köplek le, hát elrohan veled és mit mondok a herceg úrnak, hová feledtelek?-Kis hatáscsöndet hagyva néz felváltva a két barátra, aztán a kifályfi felé nézve szól újból hangosabban, dicsőn:
-Hát uram, én most e félelmes percekben-tekint körbe és kardja felé nyúl látványosan ,mintha rettegne- udvarod trófeáin ábrándozok. Azok a szép történetek, azok a végtelen mesék, amikre pont került, de mindig jött mégegy fölé. Hogy az írott tudomány megállt a sok falra szegezett nyomán és így élünk már mióta hárman, évszázadok derekán. Hogy mily dicső ez az élet így, hogy nem bús egyikőnk lelke se! Jöhet bármely démon én megverekszek vele!
-Jól szólottál. -Nevet a herceg a kicsiny-nagy szavakon és bort öntve a tűzre ,garatra dúdolni kezd, míg a Zöld nevetve öthúrosán pengetve valamit várja ,hogy a Lyukas furulyázni kezdjen. Táncolni kezdtek a levelek és eljött az őszben a nyár, lehullottak a fákról a tündér hacukák és messzire rohantak csicsás sapkáikért a vándor koboldok is, olyan ünnepet csaptak ők hárman az erdőn a semmi szélén csücsülve.
