Alámerült kicsit, megint itt van. Csupa csepp és kőszálakon szánkázó harmat ,palának gyöngyöző verejtéke a Naptól védve a föld alatt. Ő ott áll középen egy elöntött csarnokban régi idők képeit bámulva a vaksötétben.
Szakadt rongyokban nem látta soha. Lehunyta sisakja szemeit megóvta a fénytől hófehér bőrét a felvilág lángjaitól. Az vagyok még vagy eltűntem volna? Elrejtőztem ,rohantam kerestem egy másikat és büszkén megállok Ő előtte. Kitüntettem magam rég figyelmével, önzőn kissé talán bután,egyszerűn.
Pár szót szólnék szeretnék még. Hallgatagon áll keresztüllát rajtam és azt kívánom, hogy bárcsak e végtelennek tetsző csarnok a fellegekbe lenne nem e rétek alatt. Most először azt hiszem, meguntalak éjszaka nappalt akarok. Szólj hozzám, kérlek keresem a szemed ,mert nem nézel rám. Fáj bennem a szellem, azt hiszem köddé válok vele és elfújhatsz. Kihez szólnék célzás nélkül, mondd meg nekem most ki vagy?
Évszázadnyi percek teltek hirtelen és a homok üveggé lett az órában a mutató megállt előttem és egymás szemébe néztünk. Az édes Hold fénye világította át a falakat és elúszó kísértethistóriák vesztettek értelmet mikor a tiszta patyolat elefántcsont és gyöngyház fehér pala alapban bársonyos izzásban egyesültünk emlékeinkkel ,hogy megszűnjön a harag és legyen számára az üresség a végítélet.
