csöndablak

Letépte a szél és a föld felé csapta ,de ő egy láthatatlan kéztől elhivatva csak szállt és karjait az ég felé nyújtotta. Nem tárta ki szárnyait nem gondolkozott ,nem is nézett semerre csak óvta magától a földet hátha eléri egyszer és egy pocsolya szélén elázva megállna. Meghalna a víztől elmosná a lebegést ,azt a végtelen mozdulatlannak látszó szárnyalást ,amit úgy szeretett. Ha egyszer leérne félne hogy többé nem emlékezhetne az égre a fára a nyugtalanul izgő rezgő mozgó ágak egymással csatázó tördelő hadára ,nem emlékezne a szélre a haragosan terelő láthatatlanra és elfelejtené csöndben, hogy volt egy átlátszó tenyér ami felfelé tartotta ,hogy össze ne törje törékeny testét az esésben a zuhanás.