-Elfognak ütni!
A szavak elrohannak mellette ,míg ő a nyugalom. Nézi ,ahogy szaladnak és a szélvédőn túl a sofőr arcába bámul. Nézi a szemeit. Nem tesz fel kérdéseket, csak szeme sarkából kitekintve vesz fel néhány parányi információt abból, ahogyan csökken lassan közte és köztük a távolság. Nem néz a többiekre, bár külső hangokat hall, nem tágít a szavakra nem hallgat. Talán azt gondolja, hogy ha nem szállhat be közéjük, meg is halhat úgy is mindegy minden. A piros motorháztető, a fekete lökhárító, a motorblokkból származó hangok uralják már a teret és a szavak ,amik kizárják már a külvilágból származó más mondatok értelmét. Felfoghatatlan massza lett minden és hallja, amint kiabálják a hátsóülésről is
-Hadd szálljon be, csak nyugodtan itt elfér...
meg olyanokat, hogy
-Állj meg, kérlek állj meg mert nem fog elmozdulni!
Ő felfogja az ismerős arcokat a hangok alapján rögzíti őket és nem haragszik. A vére csak ül és mosolyog az anyósülésen, tudja hogy csak hasonló, hogy olyan mintha az lenne ,de időben meghatározhatatlan már az egész. Értelmetlen ,hogy mi volt és mi lett. A változás illúzió ,épp annyira mint a csattanás közben látható diadalmas arckifejezés a sajátján, ami reálisabb annál, minthogy a karosszéria megbomlik a lába körül miután ő sértetlenül megússza a frontális ütközést.
A sokk után odébb lép és nézi az arcokat. Mindenki ül ,mindenki mozdulatlan és fakó, szürke arccal bámul maga elé,az ő irányába. Ő elhitte, annyira hogy most a megfagyott világ színfalai között körbenézve állapítja meg, milyen is korlátok nélkül. Fellép a motorháztetőre és leül a sofőrrel szemben. Kiszélesedik a világ, minden értelmet nyer és korlátlanná válik a tér. Ebben a végtelen világban a szereplők hirtelen rájönnek, hogy mekkora felelősség van azon, aki bármit megtehet. Aki pedig megtette azt amire vágyott, most néz előre és megtelik a szeme könnyekkel. Senki sem mozdul, csak nézik a lökhárítótól majd három méterre fekvő testet.
Ő a motorháztetőn ül, még mindig és a sofőr szemébe néz. Az egyszercsak visszanéz rá és a szemtájékon megjelent nedvesség utat talál az áll vonaláig végigszaladva az arcon. Egymást nézik és ő örül, mert érzi, hogy bár sohatöbbet nem ülhet be az autóba, most az egyszer ,végre a szemébe néztek.
