Kicsit imbolyog, azt hiszem reszket. Hogy melyiküket látom, ha ránézek nem tudom csak sejtem. Az a baj, hogy nem tudom biztosan, hogy nincs egyenlőség ,hogy nincsen jel. Velem volna a gond, én lennék a rejtett a baj, a pont ahonnan nincs tovább? Azt mondod én elhiszem, azt mondom, hogy elhiszed ,azt hiszem hiszel nekem és ez adja a hitet abban, hogy hinnem kell magamban annyira, hogy tudjam a kérdőjel után ,ha már a kérdés megvan, könnyebb a válasz. De ha nincs kérdés, hová bújjak el magam elől? Hogy lehetne azt kérdezni, hogy miért van Nap és miért vannak csillagok, ha felnézek látom hogy ott vannak az nem elég?
Néha még, eszembe jut hogy a csillagok alatt elég volt a fákat, a leveleket látni. Láttam a szörnyalakokat, de nem elevenedtek tovább csak fák maradtak, hiába képzeltük el nekünk nem ártottak. Láttam fekete alakokat a szemem sarkában úszni, láttam rettegő arcot szellemektől félő, kigyúló félszet a szemekben. Annyi mindenre emlékszem és mégis, nem változtatott a szerepemen az ég.
Ha a szünidőnek vége ,eljön a szeptember. Lehullanak a levelek, az emberek elmennek, elköltöznek a madarakkal. Szétszóródnak és bár nem jóslat nem tudom már, hogy mit tehetnék ,mert ha tél van egy fecske idő előtt sosem csinált még nyarat.
