Az egész világ sötétjében egy őrláng ég csak egy ablakban, bújtatva a bút. Halkan zene zúg, hangfal dúdol, recseg és búg. Csak a párkány széle látszik, az úgy dereng fel ,mintha lógatnák a semmiből a semmibe láthatatlan kezek.

Egy csíkos állat rohan keresztül a fából ácsolt dobozokon, morogva kong utána a fal és a mestergerenda recsegve utána-szól ,hogy '-Na!Aludnák már!' -Recsegi tovább és a fényre tekint alant, keresztülbámulva a rávakolt fehéren csak úgy át saját magán.

Az iron asztalán ugrálnak az árnyak. A fal tövében mint testvérek, gyertyafénynél alteregóikkal játszanak, hol ide, hol oda dobva a labdát, egy morzsát kerülve közben egy elpilledt szempár görbülő sugarát.

Aztán hirtelen, havazni kezd a szobában és a gyertya csonkján az árnyak viaszból gyúrnak hógolyót. A mélybe zárt várak katonái éljenezni kezdenek és az ünnep száll e képzelt lények lelke helyett, cserébe az éghez,a kivívott halál helyett.

Ő ott áll most, vonatra vár és messze bámul. Havazik a réten, nem látszanak a virágok ,elrejti a jeges tenger tejesüvege mögé ,ahogy a zakatoló szerelvény ablakából kibámulva, épp egy kalauz kelti a reggelt és küldi felé. Megváltotta a jegyet, megvan még a kincs a szekrény alján. Egy gyermek országába küldte és ott leült egy percre, míg a szobát behavazta a világ.

"Re-tour" intenek utána,  az őrlángot közben eloltották, a kisgyermeket ágyba tették és ő vöröslő szemekkel bámulja a körös-körül fekvő sivárságot. 'Csak egy percre vettem igénybe és köszönöm azt hiszem' ,hogy elmenekülhetett magam elől, amíg ez a dühöngő bizonytalanság el nem ült itt, itt belül.