Az ágak az út fölé hajolnak, derekukon a dér megfagy szinte jég. Körbepillant most az izzadt, távol már a táj és nem lát senkit az utakon ,a néma köd lassan leszáll. Elnyeli a zajokat, a szennyezett lég most csak piheg, nem hiszi senki azt hogy a szél egyszer... Mert bár elfújja és olyan tisztán látszik a kép, de ha újra leszáll, megint feledést ígér. A régi tárgyak eltűnnek, szép barna képpé lesz az ami volt, bánatból így lesz bú és abból bájos régmúlt.
Kádban fekszik már a test, lebeg benne, nem érint. Száján mint a füst, a víz alatt buborék száll felfelé, ibolyaszín derengésben festett szintetikus ragyogó gömbök. Sötét, mégis átlátszó árnyakat fest az arcra, egy könny felsejlik de a víz kitakarja, felszívja a kis sós pöttyöket. Nem létező világokban közben a végtelen fényben, mások szomjan döglenek.
