Itt járok néha ,ha a fellegekben vágyok. Néha felkap egy szellő akkor feléd, beléd látok saját igazságokat. Nem magam vagyok, nem elég emberi. A sors eszköze arra, mikor a pengét feni szikla csúcsát az égre hegyezi, olyasféle lehetek bár igazi húsvér élőlényt ,ha tehetem meg nem érintek, kerülöm a szemeket.
Inkább messzebb, távolabb vagyok. A tűztől pont a fény határán én meghúzódhatok és onnan kísérem íratlan szóval ,mosollyal ha kivívtam egy percnyi csöndet azzal ,ha szóltam.
Itt járok néha és egy gyertya lángján át rám kaleidoszkóp szemmel mered az egész világ.Ha álmodnék elaltatnám a lángot, de én így élek ,elmém nem tűri meg a hallgatag sötétet.
