csöndablak

És elmúlt az érzés. Belül még mar, ott van a helye, az, hogy kellene, hogy valamit mondjak, vagy tegyek, de már késő és nincs tovább. Véget ért valami, ami olyan természetes volt, hogy addig észre se vettük, amíg ott volt. És most, hogy nincs már... mondanám, hogy fáj, de nem. Legalábbis nem annyira, mint amennyire megkönnyebbültem. Letettem egy terhet, ami már nagyon húzta a vállam, amibe a lábam beleakadt menet közben, már a földön húztam és fájt a karom, a fejem, a gyomrom az erőlködéstől. Fájt mindenem, de most szabad vagyok, nem érzem, mert a fájdalom helyét átvette a zsibbadás, amitől annyira féltem. Korszakot zártunk volna? Tessék, itt van már három is, igazán nem panaszkodhattok, hogy nem írok, mert én itt vagyok, csak senki nem figyel, senkit nem érdekel, és addig meg nem szólalok, míg csend nem lesz és el nem múlik a zsibbadás a számból, ami megbénítja a nyelvemet. Nehezen mozgok, már megint jön valami, valaki, és megint nem érzek semmit. Minden olyan szokványos, minden olyan unalmas, de talán ez most így van jól, most ez tesz boldoggá. A nagy semmi. Nincsen buli balhé nélkül, mondja itt mellettem a forma, és igaza van, de nekem se balhé nem kell, se buli. Majd ha elmúlt az elmúlt érzés érzete, megint megyek, megint szeretni fogok, és engem is fognak, legalább egyszer igazán. Addig jó így. Most törik be az üveg, de nem akarom, hogy bejöjjön, aki kint van, félek tőle, és a többieknek se lenne jó. Részeg és ideges, csak tudnám, miért, nem tettünk semmi rosszat, igazából semmit se, talán ez bántja leginkább. Átvettem valaki szóhasználatát, megszólnak érte, mintha neki lenne bármilyen joga is arra az egy szóra, amit a véletlen váltott ki belőlem. Már a hangja is irritál. Csak menne már el innen, nem akarom látni, nem akarom tudni, nem akarom hallani, hogy mit mond, csak menjen el, és majd én is megyek, majd reggel, amikor már minden nyugodt. Csöndben kisurranok, a busz már vár rám, csakis rám vár, tudom, hogy valahol ott van a képzelet és a valóság határán és arra vár, hogy szólítsam, hogy mondjam, hogy menni akarok. És akkor már itt is lesz, sárga teste csupa seb, sok mindenen kellett átverekednie magát, hogy hozzám eljusson, de jött, olyan, mint egy sárga kutya, aki csak azt lesi, hogy valaki füttyentsen. Kóbor kutyám ő, sárgáról kékre szállok, elhagyom, csatangol tovább, sok dolga van még, sokak várnak még rá. Én már nem szenvedek, lezártam a fejezetet, becsuktam a könyvet, nem akarom többet kinyitni, mert az fájna. Saját magamat bántanám újra és újra, és míg ezt régen élveztem, már egyre kevesebb örömömet lelem benne. Elengedlek, mindenkit elengedek, akihez odaláncoltam magam, mert ezt kell tennem, mert úgysem tehetek másként. Nem játszhatjuk meg azt, ami nincs, nem tehetek úgy, mintha minden fájna és minden rossz lenne, mikor minden a legnagyobb rendben van. Kiheverem ezt is, mint mindent, mert a világfájdalom a világnak szól, de az nagy ívből tesz rá, ha utálod, csak magadat mérgezed vele. És ha már tudok mozogni... ha már nem zsibbadok, ha valaki segít kikecmeregni a delíriumból, akkor ismét az lehetek, aki régen voltam, vagy legalábbis közelíthetnék felé, affelé, akit szerettem és akit becsültem, mégis elveszítettem valahol útközben, hogy helyette az lehessek, aki a legnagyobb károkat okozta nekem. Szerettek? Én szeretek mindenkit. Néhány kivétellel mindenkit, de igyekszem jobbá válni.
"...csak szeress, szeress, nagyon szeress..."