Ketten maradtunk az osztályban. Még egy óra és mehetünk haza. Kint lárma, a csengő előtti őrület, amit szünetnek neveznek jobb helyeken. Nyitva az ablak, az ajtó is, a hideg lassan bekúszik a padok alá. Ketten maradtunk. Hátamat a mellkasának támasztom. Halkan, tőmondatokban beszélgetünk.
-Futottál?
A gerincemen érzem a szívét, mintha csak bebocsájtásért kopogtatna. Betöri az ajtót.
-Nem, miért?
Lustán összefonja ujjait a hasam előtt.
-Olyan gyorsan ver...
Állát a vállamra támasztja, légvételeit érzem a nyakamon. A nyitott ablakon beáramló levegő végigsöpör a termen. Jó illata van.
-Nem tudom, miért...
Ezután csönd. Csak a szabadulni vágyó kis izom dübörög csontketrecében, s szép lassan kánont ver az enyémmel.
