V.

Csapkodnak ,dobálják magukat. Gyönyörű tajtékkal hátukra vetik a sósan pezsgő világot ,s partot még soha nem láttak. Azt mondják, hogy lassú víz partot mos, tehát ők nem látták még a földet, aprók alkotják az egészet s míg ők oda nem jutnak, soha nem nyugodnak meg. Csak csapkodnak ,zúgnak ,támadnak egymás ellen ,de jön még változás, lesz ez még így sem, lesz egyszer igaz ősz a tengeren.

VI.

A szemét nézem, irigylem kissé. Az esküvőt meséli ,hogy milyen boldog és mennyire gyönyörű volt. Nem tudom pontosan leírni a szemét. Mindig is tetszett, láttam benne valamit. Gyönyörű szép kék, bár kissé szürke ,de olyan gyöngéd. Szem elemzek vele szemben ,míg ő szemlátomást észre sem vesz engem ,mást ír le nekem ,azt hiszem nem bírok ránézni. Így figyelek most rá ,térdemre hajtom a kezem, hallgatok. Hogy gondolhatok szépet más nejéről, mégha fiatalabb is ,mégha túl vagyok már mindenen. Öreg vén róka létemre szenderült jólétre bennem ez a körmönfont bizonytalanság, mi ott ront el engem, mikor a díjam már a célegyenesben vár rám...Nem rontanám el soha, meg is mondom neki.-Nem rontanám el soha, hiszen annyira boldog vagy!- Rám néz és látom ,hogy nem érti. Nem ért engem, csak azt amit mondanék. Azt mondja nekem, hogy ő nem boldog. Ő gyereket szül, és bezárul a világ. A szerelem elmúlik és őt majd otthagyják.