Olyan közel másznak most hozzád ezek az óriási hangyák. A hidegburkolaton néha meg-megcsillan a nyáltócsa amit hagytál. De ez is csak olyan ,mint egy olyan burok amiben a hitet vesztett halak úszkálnak és te feladod. Nem akarsz vesztes lenni és nem akarsz tv-t, mosógépet, fotelt és más olyanokat ,melyek ezzel a rendes élettel kötnék össze a tiéd. Ők egy nyáltócsában úszkálnak, amit egy hitét vesztett ember szájából csurgatott a sors. Bár megtévesztő a hasonlóság, nem meglepő ,hogy sokan Istennek nevezik. Ő rájött a sorstalanság igazi hátrányaira. Nem volt aki megszülje és mégis bántja több millió probléma, amit a pocsolyából pocsolyába lépők nyakára eresztett. De nem mindegy, hogy milyen vastag a kötél? Ha leépítesz belőle is megfojt.
Nem is hangyák. Ezek nihil hajtotta szerves gépezetei a világnak ,amiben élünk. Egy pillanatra, mintha félelem csillanna a szemben. Megteremtette a hangyát, hogy szemetet szedjen lánca legyen a körforgásnak ,melyben a szerves hulladékot el kell távolítani. A félelem tárgya a hangya ítélőképessége.
Belekapaszkodik egy kéz a porcelán szélébe, aztán a párja is csatlakozik hozzá. Faltól falig haladva, szó szerint ütköztetve a problémét eljut a fürdőszoba másik felettébb barátságos alakzatáig. Aztán annak támaszkodva egy sápadt arc belemered a borotválkozó-szekrény tükrébe. Így belepillantva érzi a bizonyosságot ,hogy akitől a szülei meg akarták óvni, az önmaga.
