Ha már a harmadik összefüggő gondolatrendszert törlöd, akkor baj van. Hogy miért? Mert az már valamilyen szinten nem igaz, ami negyedszerre jön. Az már nem annyira őszinte. A kezdőpont még talán stimmel, de ha végiggondolod és látod hogy az egész amit kiadtál magadból, nem az amit így, ebben a formában megmutatnál és elrejted vagy esetleg törlöd is, az már valami torz dolog.

Meg akartam fogalmazni valamit. Ő odafent látta a próbálkozást, tényleg őszintén megpróbáltam leírni, elmondani de nem voltam képes rá. Tudod, az ember mérlegel mielőtt a felhasznált irodalom szerint újrarendezi a sorokat. Fontos tudnom, hogy mit akarok ,mielőtt megfogalmazom azt ,hogy mit érzek. Ja, hogy ez nem őszinte?! Vágom.

Bújjunk el egy fikció mögé és feltételezzük azt ,hogy az én az nem én vagyok, hanem valaki más. Na, olybá tűnik így sokkal könnyebb mindannyiónknak. Te nem csalódsz, te nem sérülsz, én nem sérülök, ő nem sértődik(!) és ő végül, de nem utolsó sorban nem von le hamis következtetést úgy, hogy közben jól látja a helyzetet. Ez lesz az én...Nem, ez már a mi pajzsunk ,mindenki előtt. Nem érted. Miért annyira fontos mások véleménye?! Miért fontos nekem, azon emberek véleménye, akik nem is ismernek?! Miért törődünk olyan véleménnyel, amit más vélemények alapján kreáltak nem az közvetlenül önkézből kapott információból? Nem tudom, félünk és kész.

Képzeld el, hogy történik valami meglepő valami olyan, ami elüt a normálistól és felkelti az érdeklődésed. A sebek nyalogatása, a múlt megszűnik létezni és hirtelen valami ,olyan lesz úrrá a mindennapjaidon, amit semmi pénzért el nem engednél ,mert annyira jól esik. Úgy érzed, hogy mindennél fontosabb és mikor felteszed magad előtt a kérdést, hogy ha jönne egy végitélet hogy fel kellene áldoznod a legfontosabb dolgot ezért a dologért, azt mondanád, hogy alap és persze és kétszer is.

Aztán a mindennapok részévé válik az, hogy odáig vagy és vissza és nem tudsz mit kezdeni nélküle. Elkezded kiismerni ezt a valamit és olyan szférákba, rejtett mondanivalókba, testi-lelki tusakodásokba nyersz belátást, amibe senki más. Vessük fel azt a hipotézist, hogy egy bonyolult rendszer, bonyolult kóddal rendelkezik és te vagy a kód. Mint a kulcs meg a zár példája, szal hamar kiderül ,hogy nem illesz bele a képbe. Jobb esetben.

Történik valami. Ha azt feltételezzük,hogy többször is átélhető hasonló, akkor ez egy pillanat alatt válik a rendszer mindkét eleme szemszögéből nyilvánvalóvá. Visszamutatok a példá(k)hoz: A kód nem egyezik a rendszerrel vagyis a kulcs nem illik a zárba. Normál esetben ,logikusan, nagy általánosságban a következő lépés nem szorul magyarázatra.

Aztán az idő függvényében tova ugorva, jön a következő és még egy aztán még egy és az után is egy hasonló ,de élnék a klisével "nincs jobb ,csak más" tehát, minden rendszerrel, kóddal, kulccsal, zárral való érintkezés során tapasztalunk és elsajátítunk dolgokat. Az életünk részévé válik a felismerés, hogy nem lehetünk teljesen őszinték. Ez egy példa, egy tapasztalat amiért nagyon sokat kell szenvedni, hogy legyünk annyira cinikusak és kemények másokkal és magunkkal szemben is, hogy ha feltesszük a kérdést: Ki a fontosabb? Magunk, vagy valaki más? -akkor megfelelő választ tudunk adni.

Ha nem magunkat választjuk, rosszul választunk. Egy élet a születéstől fogva a halál pillanatáig tart. Ha jobban belegondolunk egyből eszünkbe jut, hogy ki is az aki végig elkísér minket ezen az úton. Zárjuk ki a hitvitákat és legyen homogén a vonatkoztatási rendszerünk, jól vegytisztítva a felsőbb akarat, Isten(ek) esetleg sors vagy más egyéb szellemes megállapításoktól. Mi magunk vagyunk azok, akik ott leszünk végig és ha elhagyjuk magunkat ,akkor nem fogunk kelleni senkinek. Ha odaadod magad másnak, ezt a másik megérzi és kihasználja. Emberi természet és nem pusztán rossz tapasztalat.

Jó példa egy első találkozás során, a randi közben elsütni egy Mosby-t. Definiálom: Jó mélyen a szemébe nézel és azt mondod: "Hát én első látásra belédszerettem.'" Csak számomra egyértelmű a folytatás? Férfiszemmel nézve egy hosszútávon értéktelen egy-vagy többéjszakás kaland ,női szemmel (egek!?) pedig egy gyors ,ne haragudj herpeszem van és különben sem szeretem a rákot kaliberű kibúvó hangzik majd el és rövid úton megszűnik majd mindennemű kontakt a két fél között.

Ez az én véleményem és az, hogy előbb szeresd önmagad jó igényessen, aztán lesz kapacitásod másra is.

De félben hagytam, ezért folytatom. "Csak smárol a korral a srác és karókat ver le jelnek
akácfák bólintanak lent a téren" Hogy Lovasi szavait idézzem és telik az idő. Eljön az a pillanat, amikor a kód úgy dönt a buszon ülve, hogy ő felkészült és ma este megtalálja az igazit. Ez felvet pár kérdést. Hiszünk e az "igazi" létezésében és abban, hogy egy szórakozóhelyen összefuthatunk vele. Két légbőlkapott dolog összetalálkozhat és ebben az esetben vegyük úgy, hogy teljesül a kívánság. Talál valaki ,olyat aki olyan mint ő csak pár karóval le van maradva. 

Jön a "szokványos"-nak is megítélhető keretsztori ,melyben természetesen semmi sem szokványos, tekintve hogy két bonyolult eszköz futott össze. Egy borzasztóan bonyolult kulcs és eszméletlen bonyolult rendszer. (a két példa összemosásával, nem az olvasót kívánom még inkább összezavarni, ezzel is jelezni próbálnám a helyzet kivételes összetettségét)

A problémát átugornám, tekintve hogy szubjektív véleménnyilvánításnak helye nincsen és az objektivitás álcája mögöttről egy kétes információt közölni felesleges, egyszerűbb a saját szemszögből bemutatott végeredmény szemléltetése és talán sikerorientáltabb.

A kulcs nem illett a rendszerbe. Vagy a rendszer nem volt eléggé zár a kulcsnak. De lényeg, a lényeg hogy az idő egyenesén tovább haladva, lezártnak lett tekintve ez a felettébb bonyolult próbálkozás. Többé kevésbé surlódás mentesen jött ki a kulcs a dologból. Ráközelítvén a dolgokra, a régi cölöpök bár a múlt homályába vesztek, ez a kulcs sokszor megpihent fáradt utazóként a megszürkült kikötők valótlan bólyáinál. Valaki soha, valaki néha, valaki általában valaki mindig. De lényegében a kulcs lélekfejlődésének következő állomását elérve rájött valamire, minek következményeként a régmúlt partjai a semmibe tűntek. Iszonyatos önvizsgálat következett mi közben ,olyan dolgokat vélt feldezni ,melyeket sejtett, gondolt, érzett de nem vett róla tudomást. Ezeket a "dolgokat" beledobta egy üstbe, mellé eresztett egy kis sorszszerűséget és megfűszerezte a múlt tapasztalataival és jól megitta a levét.

Felbukkant a rendszer és egészen más szemszögből tekintett a kulcs rá. Természetesen tudta, hogy mit kell tennie és azt is, hogy mit nem. Hiszen ha ez egy cinikus kulcs, akkor feltételezzük azt ,hogy nem hisz a kulcsok és zárak közti barátságban ,se az egyéb bonyolított ,hosszabb verziószámú megoldásokban sem, melyet a barát szóval vagy ennek módosulataival címkéztek fel. De a mindennapok része lett, iszonyatos természetességgel az a kapcsolat, ami már egyszer a történések szerves részét képezte. Az az információ csere, mely akkor fontos igazán, ha tudjuk hogy honnan jött ő és szeretnénk tudni, hogy hová tart. Nagyon jól hangzik és a lelkiismeret nevű gócra utalván ,megjegyezném hogy a folyamat során fellépő magabiztos mellékhatásokat remekül oldja a tévképzet, hogy kölcsönösen egymás útját kísérjük és segítjük a másikat. Mi okozza a furdaló lelkiismeret égető szükségét a menekülés iránti vágy kielégítésére az adott helyzetből? 

Féltél már attól, hogy szerelmes leszel?...és attól, hogy valaki beléd? Foglalkoztál már vele egyáltalán, hogy milyen is az játszani mások érzéseivel? Borzasztó érzés lehet attól félni, hogy valaki átlát a szitán vagy attól rettegni, hogy mindezek után még rosszul is vonják le a következtetést azzal kapcsolatban ami történik veled. Mitől félsz jobban? Attól hogy elveszítesz valakit vagy attól, hogy elveszíted önmagad?

Akárhogy mondaná el, úgy sem értené meg. Ha egyenesen megfogalmazná, nem hinné el. Kiélezte azt a "még" szót és ijesztő lenne, ha idő közben "már" -ra váltana. Ennyi az egész.