Vaskarmokat húz a szél, hideg eső veri az utcát. A borzasztó hőség, a porral már a habokban jár. Egyre csak vár és vár nem tágít innen az érzés , de felfigyelsz a kattogásra rádront és bánt. Kísértés egy nótát húznak éppen míg a csárdában kik éltek már rég nyugalomban ,földhalomban nyugszanak. Tányéron húznak méla, lassú körmöket. Villák súgnak, kések csúsznak kicsorbult étkészletek rezegnek, ha villám cikázik ,s szántja ketté a fellegeket.
Át és beláthatatlan ,feltérképezhetetlen ki oda vágyott ,persze odaért egyszer de soha sem időnek előtte. Vess lasszót rá, de ne várj felhőknek útján járható ösvényt. Mit fújtak a szél hátán formált bármit, de mi bármi lehet ,bármivé válhat ne bízz sorsban soha, hisz minden mit hozhat bekövetkezett már és ami körpályán mozog egyszer újra beérheti önmagát.
Míg a hajó elsüllyedt a zápor elállt. A hullámok elcsitultak és kik túlélték, kiúsztak a partra. S mi maradt meg mindebből?
Marco Polo hajója.
