A homo-nosztalgikuszok részére

Próbálom felidézni, de nem egyszerű. Szabadok voltunk, szabad voltam testben és lélekben teljesen. Távoli árny volt csak a szerelem, a kötődés mint olyan csak barátságként létezett még.

Egy sörpadön ülök és nézek magam elé. Milyen volt első alkalommal itt, mire emlékszem akkor ha körbenézek? Talán utolsó alkalommal vagyok itt, s ha a hely meg is szűnik, a társaság, a szellem ami itt munkált eddig, tovább költözik a tulajdonos személyével, de mégis mire emlékezhetek?

Felnézek és az asztaloknál látom magunkat. Pár pillanat csak és már hallom is. Keresd meg a lányt... Egy jóbarát reagál valamit ,mellette állok és felkapom a fejem. Akkor érzem, hogy ezt egy életre megjegyzem majd, de az a szó az az emlék kulcsa, amit soha nem tudok felidézni. Tudom, hogy milyen érzést váltott ki és azt is tudom, hogy hogy írnám körül akkor, ha el kellene mesélnem valakinek ,de a konkrétum elveszett. 

Kiegyenesedek és a pad mellől felállva ,szertefoszlik az elképzelt valóság. Már nem látom magunkat, már nem érzem azt a varázst sem és ez borzaszt el igazán. Azok a dolgok, nem jöhetnek vissza és a nosztalgia ettől ,olyan amilyen. Ettől ,olyan valószerű mint egy kés ,ami életlen. Vagy...vagy pont fordítva.

Az agyamba égett az ,ami akkor volt. Az a nem-tettetett gondtalanság ,amiben éltünk, az a soha, egy pillanatig sem egyhangú vagy szürke lét, amit levetkőztetett rólunk a felelősség, az idő és a szerelem.