A vákum aláereszkedik a hajnallal és kibontott ernyőjük rojtjain szikrázik a kelő nap fénye. Ibolya szín felhők kúsznak a horizonton és a fáradt, félig alvó város hangjai lassan eltűnnek a távolodó semmiben. Pár alak mögött csapódik be éppen egy kertvárosi lakás kapuja, ezzel is megpecsételve a csöndet.
Gyönyörű ő, csak látod és örülsz hogy láthatod. Meg se érintenéd... Ritka az ilyen, borzasztó ritka. Az utcán pár szó elesik, szitkozódás vágódik a földhöz és a pulcsi a pólóval a táska mélyére kerül. Izzadt, kicsit fülledt levegőjű hajnal virradt ránk, de milyen szép is lenne egyedül...
Hosszú fasorok mellett egyenes, néptelen úton sétál a test, a szellem egész máshol. Agyba főbe csukott illúziók, megtörtént mesék, átélt történetek között ingázik épp és távol áll tőle, hogy a részegség lyukat üthessen az ébren alvás fátylán. Nem, mert a fizikai én nem merülhet többé alá, el van tiltva tőle. Az ösztönlényben a szellem csak töltelék...
Te csókolsz, én emlékezem. Te elszállsz,én itt veled. Itt vagy,de eltűntél. Itt vagyok és te is, de ez már nem én. Neked most az izzó, fény nélkül is világot ad pedig ez csak placebo, sötét ,hazug kétségbeesés, mű-anyag. Indokolatlan,és veled mivan?
Aztán az út végén vár egy kanapé és lefekszenek rá. Kényelmes megoldás, átütő felfedezés egy olcsó reggeli után vízzel öblítve az álom, hol a test ha pár órára is, de egy asztalhoz ül újra a szellemmel.
