A dombnak fölfelé lábbal, lóg egy napozóágyról két kar hamuval ,vodkával érintve a földet. Nem számít a mindenek, az elcsámborgó, túlcsámcsogott szavak háttérzajjá szürkültek már. De az a fa, az a sokágú cseresznyés hidra ,kinek nyakain gorgófejen tekergőző kígyók a levelek, annyira gyönyörű hogy be nem telhetek veled. Mert a tányér fölött buborékot fújtak a világ fölé, s e búra teteje kizárta a jóidőre kártékony marhákat. Kik a Nappal a semmibe bújtak aztán ,meglepődve tapasztaltuk, pelyhes fehér barik voltak csupán.
Rózsaszín, narancs bundás fellegek nyúltak át óvatos kezekkel kitágult pupillám felé. Arcom simítja, hozzámbújik és a magasba rántana, de ő csak fény és a fény csak az elme egy titkos csücskét viheti magával. El is vitte, szárnyra kelt vele és a hidranyakra nőtt gorgófej szemétől megkövülve mozdulatlan testem a sok ezer rezgő nyárfakígyó szanaszét szedte. Törött lelkem így az égben csak egy mozdulat lett aztán, a fény ajándékképp meghagyta nekem a pillanatot, a naplemente mozzanatát.
