De mi történik akkor, ha az örökkévalóság túl sokáig tart? Megunom és visszajövök? Nem tartom valószínűnek hisz' azt itthon már büntetik. Semmiféleképpen nem mozdulnék el a nihilből. Ha már egyszer kiutalták nekem és a körforgás megtett helyettem mindent, legyen így. Azt mondanám, hogy ez tök jól van úgy, ahogy van. Nagy általánosságban ezt szoktam mondani, de az is eszembe jutott, most hogy itt lebegek a semmi közepén, hogy hihetetlen magasságban és elképzelhetetlen mélységben is lehetek. Azért gazdaságos ennyire, ez a körforgásból kikerülés dolog, mert amíg nem elég érett rá a lélek, visszadobják a kérvényt és szenvedj bazd'meg ,amíg nem világítasz mint a hasadó urán, vagy valami ilyesmi. Kevesen vagyunk ennyire érettek, az az igazság és ha mégis kikerülünk, vagyunk már annyira bölcsek, hogy nem szólunk ha egy cipősdoboz méretű helyen kell eltöltenünk a maradék időnket. Az örökké ilyenkor átalakul és a cipősdoboz ,mindjárt egy nagyon apró fiók méretű edényre kezd el emélkeztetni. Persze a lebegés még adott, de azok a szagok megszűnnek, amik a viseltes tornacipőktől származnak, amiket egymásba hajtogatva felejtenek el egy polc alján és azért nem dobnak ki, mert jól jöhet még az egyszer.
Egyébként, arra a következtetésre jutottam, így mindezek után, hogy visszamennék. Tudom, már próbáltam párszor, de megpróbálnék úgy megszületni, hogy mindent tökéletesen csinálok. Persze attól a ponttól kezdve, amikor már úgy ahogy tudatomnál vagyok és már nem elnézhető ha a gyerek túlzottan antiszociális. Nem okozok a szüleimnek semmi bajt, gyakorlatilag megteszek minden pozitívat amit csak megtehetek, minden apró részletre figyelek és e közben úgy élem titkos kis életem, hogy mindent kipróbálok amitől egy lélek egyetlen élet alatt megérik annyira, hogy visszakerülés esetén benyújthassa az igényt a nihilbe való megtérésre. Hívhatják akárhogy, nekem csak egy cipősdoboz jutott ,de a véleményem tartom. Szeretnék egy percig zuhanni aztán érezni a húzó érzést a bokámon,közbe mintha kirántaná a gravitáció a szemgolyóimat a helyéről. Szeretnék ,olyan magasságokból leugrani, ahonnan leesve normál esetben az ember elpusztul. Szeretnék berúgni egyszer, sajnos nem emlékszem semmire és ennél a pontnál jegyezném meg a csattanót. Sosem emlékszünk semmire, ezért nem tudunk a hibáinkon túllenni. Hogy oldanám meg a problémám, ha csak rémlik, hogy azaz utca, de ha bemegyek már elrontottam, tehát...ami rossz érzést okoz azt elkerülöm. De most komolyan?! Így lesz nemesb a lélek?! Nemár.
Hogy mit szeretnék még? Hát, eszembe jutott, hogy itt gőze sincs a semminek arról, hogy az itt lebegő senkik egyszer valakik voltak és valakinek érezték magukat egyszer annak idején, valakiben. Tökmindegy, magyarázhatom úgy sem hiszi el nekem senki, hogy ez létezik. Ugye, hogy ugye. Ez van az emlékekkel. Ha nincs akkor belesimulsz a semmibe és tudattalan gőz vagy csupán, kiizzadt por, bordábafújt áttetsző gondolat vagy valami ilyesmi...
