Akármerre nézek csak az a hihetetlen satnya, fáradt érzés jut eszembe. Szembe jön aztán egy percnyi vakolat ,a szemem tömi be vele. Magával ránt aztán, mikor átlépek a falon. Ott, kint a külső realitásban maradt egy réteg ,az alakom. Áttetsző semmi lettem hirtelen ,s mindenütt tuják, levendulák s más növények nőttek. Belepte az inszalag a kertet, a teraszt a mindent. Ott sétálok köztünk, lehúz olykor, néha feldob ,de többnyire én most azt hiszem az elmém egy új túlvilágot karcol a szélből a vízbe.
mélybe
