Inszomniás állapotom ül velem szemben. Én az ágyon, ő a fotelből néz engem. Ölében a kinyitott világ, minél tovább ébren vagyok ő annál többet él át. -De én nem alhatok tőled!-Mondom halkan magamnak, erőtlenek most a szavak(mondom újra)-csak halkan, hadd aludjak kérlek,hagyj.

De nem tágít, csak ír és jegyzetel. Felírja amit szeretne, amit kiégetne még belőlem. Jóérzésű szép álmokat, összes nyitott szárnyam levágta, hátamra tetoválta és megvalósította a tökéletes átmeneti boldogságaimat. Mindent, mire vágytam megadott ezen a nyáron. Voltam szerelmes, szerettem és szerettek viszont. Úgy voltam szabad, hogy más csak tátott szájjal bámulta végtelen szerelmét a szabadságnak az egyetlen szószátyár fogalmat, ami annyira...tetoválhatatlan éber álom.

-Kérlek, ne tedd ezt velem. Hagyj most itt, vagy ha kell én megyek el. Látod?! Nézz körül és nyisd ki az ablakot! Hideg van már, itt van ellenségünk a szeptember és egy nap már csak egy nap maradt meg nekünk a nyárból és én már álmodnék újra nélküled. Megfogható szerelmet, nem elüldözhetőt. Igazi ölelést, őszinte mosolyt akarok, küzdést új korlátokat.

De nem tágít, nem megy el innen. Csak gépel és írja, írja és abba nem hagyja a kedvemért. Fetrengek az ágyon, takaróba csavarodva párnát a fotelbe vágva arccal lefelé csukott szemmel szenvedek. Álmot akarok, messzi de elérhető célt, amit egy következő nyár nyújt majd.

-Nem megyek-Azt mondja és a szívem majd kiugrik. Becsukja a gépet és az ágyra mászik. Az arcomba húzza magát és a szemembe néz.-Nézd ki vagy, látod a szemememben, tárd ki szárnyad és szállj, repülj velem még, ne legyen vége az illúziónak soha már!

A tükör előtt állok, kis szobám kis szelencém sarkán a semmi szélén, mindennek határán a világ végén. Mögöttem ő és gyönyörű és szabad. Szőke haját tépi a szél és mosolygós kék szemében ott van minden. -Szabadságot adtál, belédszerettem-Hallom a hangom, meghajlik a tér és hirtelen egy őszbe fordult levél zavarja fel tükörképem mosódó fodrait.