Az ágy végében a sarokfának támasztva egy mélyládán fekszik a notebook. Hanyatt fekszem, aludni próbálok. A film megy, nem talál utat hozzám. Ez kell, arra gondolok, hogy jobb is így, hogy nem érdekel. Már nem tudom hogy hol tart csak bámulok és kötögetem a szálakat a fejemben.
Később arra ébredek,hogy elaludtam és a dobbanásokat számolom. A mellkasom remegését felveszi az ágy és a paplanra dobott oldalasan eldőlt egér vörös infrafényéig továbbítja, mire újra és újra előugrik a média lejátszó menüje. Pont egy dobbanásnyi idő, amíg a kurzor megjelenik a menüvel egy időben és pont egy, hogy újra eltűnjön,hogy aztán ez a furcsa jelenet ciklikussá válhasson.
Kapar a torkom, mintha tűket nyeltem volna. A feszültségre gondolok és az elmúlt napok történéseire. Arra gondolok, hogy fáradt vagyok, de boldog. Jókedvű is vagyok, de feszült. Mint egy megfeszített ideg, amire épp ráillesztették a vesszőt. Aztán a dobbanások visszaterelnek a filmig. Egy holtsápadt nő magyarázza éppen őrületének tárgyát. Pár perc telik csak el és lerúgom az ágyról az egeret. Elég volt.
Aztán kinyitom a szemem és az ébresztőóra felé nyúlok. Másfél perccel a csörgés előtt, kinyomom hogy még csak a hangját se hallhassam. Becsukom a szemem-üdvözöllek kábulat-és már a kis szoba belterében is úgy rászkódik a levegő, ahogy a szívizmom hangját retusálom alá rekettes köhögésem rozsdaszínével.
Pedig sokkal több volt ebben az érzésben. Vártam, hogy itt legyek! Szabad vagyok, szeretem. Szeretem, de szabad vagyok. Azt hiszem ez ilyen, ez van, mert ilyen vagyok.
A második ébresztés hangja szakít félbe. Pedig épp megnyugodtam. A kihült kávémra sandítok szemem sarkából. Mindjárt indulok.
