Lefolyik a cukormáz az arcáról és láthatóvá válik a koponya csontja. A szívem szakad meg az ilyen felismerések közben. Egy pillanatig még tűröm, hogy rám néz hogy közelről hogy igazán érezzen azt, ami miatt sérülékeny lettem aztán átadom magam a szúró fájdalomnak a mellkasomban.

Körbenézek és nem tudom, hogy hol vagyok. Zavart vagyok, nagyon kusza emlékek súlyát érzem a vállamon és olyan közelinek tűnnek, hogy nem is akarom felidézni őket. Valahol mélyen megtörtént a felismerés, de még korán van hozzá, hogy teret nyissak neki. Gyorsan körbenézek. Asztalok, padok egy pult és az összekötő folyosón egy szép szőke lány rohan keresztül egy tálcával a kezében. Ismerem valahonnan, lényegtelen egyelőre. Valaki ül mellettem, hallom a hangját de nem értem. Ez is lényegtelen. Aztán hirtelen változás következik.

Arra gondolok, hogy nappal lehetett az előbb, mert most éjszaka van. Éles váltás után a szemem érzékelte a kontrasztot, a sötét és világos közti éles különbséget. Egy idősödő nő ül velem szemben és a kávéját issza. Nem gyújtok rá, pedig a hamutálca kihívón néz rám. Próbálok nem rá nézni, próbálok elvonatkoztatni aztán felismerem, hogy nem is én vagyok. Pár másodperc, a hölgynek elfogy a kávéja és ahogy visszateszi a kis csészét az asztalra következik a váltás.

Ömlik be a víz a pincébe és egy asztalon ülök törökülésben. Kicsit imbolyog most minden, de lényegtelennek tartom. Az asztal valószínűleg rögzítve van a talapzathoz azért nem mozog. Én imbolygok, én azt hiszem részeg vagyok. A hölgyről egy emlékkép úszik le a csigalépcsőn a pincébe, azon az úton ahol a víz hömpölyög szakadatlanul befelé. Összevesztünk, azt kiabálta, hogy ne hazudozzak neki. A hamutálcával kapcsolatban mondhattam valamit. Már amikor távozott sem értettem semmit, aztán megszakadt a kép. Több pincér lány rohangál fel és alá a vízben és hordják fel a vendégeknek a sört. Tehát ez most egy raktár? Nem, nem raktár egyértelműen ez egy másik helyiség ahol a különleges vendégeket látják el. Érdekes.

Egy kibontott födémszerkezetet látok. A pince sehol, a többiek sehol és csak arra emlékszem, hogy hirtelen én is eltűntem onnan. Velük mi lehet? Aztán elkezdenek pörögni az események. Középen állok és a ház tetőszerkezete hirtelen felépíti, befejezi magát. Minden alkotóelem, minden építőkocka magától gurul, csúszik, mászik a helyére és szegeli, rögzíti magát oda ahova kell. Egy perccel később már egy asztalnál ülök szemben egy építésszel. Nem mondja, hogy ő az. Nem mondta, csak tudom. Olyan mintha az apám lenne, de nem ő az. Kezdek igazán összezavarodni, hiszen mostmár több szinttel a kiindulóponttól nem látom esélyét sem annak, hogy megértsem miért kerültem ide. Nem tudok mire asszociálni. Mosolyog, kérdez valamit és én nem hallom. Egy perc sem telik belé és elkomorul. Odakint besötétedik, megint arra gondolok, hogy az előbb süthetett a Nap, ha most ennyire élesnek érzem a váltást. Most hallom a hangját és olyannak érzem,mint egy isteni kinyilvánítás, egy megkérdőjelezhetetlen mondanivaló amit nem cáfolhatok meg.

Átölel és a szőke tincsek végigcirógatják az arcom. Egy pillanatra elhúzódik becsukom a szemem és magamban ismétlem a választ, a megkérdőjelezhetetlenre ami elszürkült múltbéli cselekménnyé vált az elmúlt pár másodpercnyi évtizedet jelentő időintervallumban- ki adott teret, kiért lett ilyen, miért lettem ilyenné?- Újra megölel és a barna szálak arcom másik oldalát cirógatják végig. Kiráz a hideg, megölel. A levegő is beleremeg-basszameg...-és a falak leomlanak, a világ fénye átjárja a sötétséget és a vér színéből a szürke szmog, a földközeli aeter színe lesz hirtelen szobám áttetsző bőrén a a tapinthatatlan réteg.

-Szólj mivan veled?

-Nem tudom.

-Hol vagy?

-Itthon...asszem.

-Jó, visszahívlak ha magadhoz tértél. Cs.