Fejtetőn gurulnak a görgők, a világ horizontja az égbe szökött. Eldőlt itt is a világ, fél szememből látom, már benne magadra se találsz. Hát fenntről jobb lehetett a lent-IGEN!-ezt megbeszéltük, a végén majd rájössz újra, hogy ezt akkor hogy is értettük. Pillanatokként kattan az óra mutatója, pattanó hangzást produkál az óra bogár és hangja horizontált szerteszét zúzza. Mert az idő a világ rozsdás kalapácsa, fekszünk a fűben és azt reméljük nem sújt le ránk, de mindig jön újra és újra. Nem tehet mást és nem is akar, megcsókolsz tán én elfordulok tőle, egészen magamba. Ne bánd soha, ne bánts érte mást, se engem mert amit teszek belém van írva, nem én ebben a vak témában folyton elveszek.
A lemenő nap fényében, úgy érzem nem vagyok készen. A világ még várhat rám, időt szakítok és örülök, hogy a részben a lét csak a félsz és bújtat a tudatlanság, mert nem bánt amit nem értek. Ebben az elmúló szétcsúszott valóságban csillog az arcod, egy pillanatra hihető, de egy másikra már fordul és tényleg te vagy. Nem ismerlek jól, nem vágyok se jóra se rosszra, amit kézpénzként a kezembe nyomtak én elköltöttem tanulságért, hogy ami egyszer nem ment, soha nem mehet újra.
Kis klisém végén egy üllőn csücsülök éppen, a kalapácsot várom, de az idő itthagyott és én még mindig nem értem. Sárga színből tudatlanságot kovácsol lassan alattam a hitem, hogy megértem, hogy megérem azt, hogy egyszer rám lesznek irigyek és végül ketten mászunk majd le innen.
