A ködben szakít fémes test, unalmas útján halad. Pár percre elfeledtem, hogy a gyomrában bekötve hagytam magam. Sorban előz egymás után, pár percre csak hagyd, hadd legyek én a magány. Pont ennyi volt elég és már el is hagytam a határt.
Valahol egészen másutt, önhittségen minden uralmon át-Semmi hatalmas senkinek!- ezt kiáltja a határtalanság. Szél zúg a fejem felett, mintha ő is ezt súgná. Nem akar olyan lenni, mint eddig mindenki más. Nem akar bántani, nem akar ugyanaz lenni mint ami volt. Egy eszményképet üldözni a jóból a jobb felé egy szebb irányon át. Visszasírlak néha, pedig annyira régen volt már. Emlékszem és jó így tenni, jó ez a kis nosztalgia nekem. Édesen szomorú hangon szól valaki messziről-ő már nincs-és én így ébredjek tovább?
Hadd álmodjam tovább, hadd ne fejezzem be. Annyira komor lett ez az egész, hogy belémcsömörlött a boldogság.