-Most mit mondjak? Legszívesebben nem mondanék semmit. Hallgatnám ahogy susog, a hideget akarom érezni a szívem alatt. Érted? Át akarom élni az érzést újra és újra, egészen addig amíg csak lehet. Bele akarok futni még egyszer és aztán újra és még egyszer utoljára. Ezt szeretném, erre vágyom.
-Nem nyílok meg soha többé. Nincs értelme. A felszín is tetszik nekik, ez az én színházam és elég jó a promóció, jönnek akkor is ha csak egy ajtót nyitok ki és ott is csak egy fél kezű jegyszedő dolgozik. Lassan azt hiszem, hogy akkor is menne, ha visszavenném az országszerte szét szórt plakátokat és csak két-három helyre tűzném ki, hogy élő adás van a színpadon.
-Eladod magad. Nem marad semmid, értéktelen leszel, hasznavehetetlen. Megtanulja majd a közönség, hogy nem vagy megbízható. Néha kinyitsz és ezer felé árad a fény. Néha becsuksz pedig az ajtóban toporgó közönség sorai között befolyásos,fontos vendégek voltak. Néha pedig kitöröd az ablakokat, leszeded az ajtófélfát és arénát csinálsz ezekből az áldott deszkákból!
-Ismered a démont, aki a falaim között lakik! Hisz őt nem ismeri senki! Míg ő láthatatlanul megbúvik a színfalak mögött, nincs baj. Nem lehet baj, folyhat a vér és élve éghetnek el a színészek, ha őt nem látják meg, ha ő elbújik.
-De kiárusítod magát a színházat! Te őrült, ezért adták a kezedbe e áldott falakat, hogy rohadjon a festék és hulljon a vakolat? Hogy a tetőn át bámuld a csillagokat?! Te szörnyeteg, te áldatlan lélek mit teszel ott, hol mi voltunk otthon gyermeki Istenei a szerelem hitének!
-Azt teszem ami jó. Azt teszem ami fáj. Azt akarom, hogy házamból múzeum legyen, s ne raktár hol az elmúlt korok eseményének fényét ellepi a por,mitől megfakul a múlt és csak egy törött váza marad vagy egy széthordott festmény szakadt kárpittal fércelt lehántolt maradványa! Nem akarok halott jövőt, mikor a múltamban fekhetek,síromban koporsómban olyan lángok között hamvadva el, miről beszélnek akkor is ha elemésztett már száz, ezer évnyi érzés.
-Elhordják köveidet, elhordják lassan falaid fölűl a tetőt. Nincs már kéményed sem, hát hogy fűtesz belül?! Csak a füst és az eltékozolt pillanatokból ácsolt művek melódiája rohan keresztül termeiden megállás nélkül dicsőítve azt,ami az elmúltat oly széppé tette, amit te is láttál! Hát nem lennék én, ha boldog lennél páholyodban te démon?!
-Ha a lélek boldog, bezárnak a kapuk. Ha a démon boldog csak ő szerepel csak ő kell. Egynek, csak egynek ad műsort, csak egynek felel és kitárja összes termem, őt tenyerén hordja...
...ha a lelkünk boldog testünknek s falainknak két színésze lesz, egy-egy felcserélt démona.