...és az éles fények kaleidoszkópjai hirtelen összefolynak. Borzongatóan távoli melegséget súg a Nap a delelő irányából, bizsergető érzést hagyva maga után.

Az éjszakai sötétségben csak a narancssárga fényt árasztó közvilág pilácsai égnek. Ezeket a kis világokat, mint pocsolyákat kerülgetve rohan egy sötét ruhás alak. Kabátjába bele, bele kap a szél és borostás arcára néhol rálátást enged az elé húzott csuklya, mi a nagy sietségben néha a belekapó légtömegtől hátracsapódik. Aztán megérkezik, bocsánatot kér a késés miatt és leül egy szőke lány mellé.

A szavak elmosódnak, de jó őket hallani. A fény a lombját hullajtó fák ágai között szűri át magát és finoman szórt csillogássá változik a levelek erezetén. A fák törzsén lángol a gőzölgő pára. Egy világosabb hajú lány áll egy gereblyére támaszkodva és mosolygós hangon mesél valamit testvérének, aki harsányan válaszol is rá.

Ő átöleli, mire a lány a vállára hajtja a fejét. A kocsma zaján túl beszökő gépi ricsaj közben is tisztán, érthetően veszik ki egymás szavait. Teázás közben is folyamatosan beszélgetnek, a hangnem változatlanul jókedvű, s bár körülöttük egyre nagyobb a felfordulás ők nem érzékelnek belőle szinte semmit. A külvilág számára ők csak egy pár akik nem vesznek tudomást a történésekről, viszont számukra a külvilág csak egy ketyegő óra,semmi más.

Őszi napokba zárt tavaszi fuvallat fut végig a fák ágai között legyűrűzve azok törzsén, hogy egészen a földig kísérje a letépett színkavalkádot. Amint az utolsó levélke is a földre érkezett versenyfutásba kezd a szellő önmagával és a két lány között elsuhanva a sziklakert kövei fölött átrohanva a kerten löki meg az ajtón épp kilépő fiatal fiút.

Lassan indulnak. Olybű tűnik, nem ismerősek errefelé mert nem köszönnek el senkitől. A lány gyorsan magára kapja kabátját, míg a fiú sietősen a nyakára kanyarítja a fekete, fehér csíkos sálját. A fiú fekete kabátja után csukódik be aztán helyszín homályba vesző ajtaja. Pár pillanat távolságból, már csak az ajtó rémlik, amire a fiú visszapillantott még egyszer.

A fiatal fiú halkan szól valamit, mire egy jóval mélyebb, öblösebb hang válaszol. Egy magas, őszes úr lép ki a ház mögül kezében egy sövényvágóval és egy alig látható félmosollyal az arcán meglöki a fiú vállát, mialatt elmegy mellette. 

A lány belekarol a fiúba és elindulnak egy hosszú lépcsőn felfelé. A falakon egyre magasabbra nyúlnak felfelé és egyre ritkásabbak rajtuk az ablakok. Szavak nélkül is tudják, hogy nem fordulhatnak vissza és azt is, hogy minél feljebb jutnak, annál kevesebb lesz a fény. A lány egyre görcsösebben markolja a fiú karját, szinte teljesen elgyűrve kabátjának ujját. Ő rajta még nem látszik a félelem, de érzi hogy történni fog valami nagyon rossz.

A lány aki a gereblyére támaszkodott, most a srác vállára hajtja a fejét és állnak egy autó mellett, aminek motorházáról, tetejéről, oldaláról vékony erekben folyik le a víz. Tőlük pár méterre áll a másik lány és tűnődve nézi őket. Mintha azon vacilálna, hogy megszólítsa e őket vagy sem. Egyszercsak elhatározza magát, hogy csatlakozik hozzájuk, mikor valaki megérinti a vállát.

Aztán elfogynak hirtelen a lépcsők és meredek út vezet lefelé. Egyre gyorsul a tempó, már nem tudnak lassabban menni és már nem nevezhető a folyamat futásnak, sokkal inkább zuhanásnak.

A szél épp versenyt fut a sövénynél és az örökzöldek tűleveleit az őszes úr gépe teleszórja vágott, tépett szélű zöld levéldarabkákkal. Felesége szavára hagyja csak abba a munkát, mikor az kiáll az ajtóba és kis kabátkáját szűkebbre fogva mellkasán ebédre hívja a kertben dolgozókat.

Csak a csillagok fényénél látja a fiú arcát, aki hanyatt fekszik a lány ölében. Nyitva van a szeme és megállapodott már a lány arcán. Érzi, ahogy a végtelen nyugalom szétárad a testében és azt is ahogy a kiserkenő vér finom kis ér formájában szivárog a szája sarkánál, utat találva a tarkója, nyaka irányában eláztatva a lány combján a nadrágot.  

Üres a kert, csak ketten állnak a sziklakert mellett. A többiek bementek, ebédhez készülődnek éppen. Ők most a szél játékát figyelik, hogy túrja fel az gyermekien a falevélhalmokat és hogy fut bele minduntalan, újra és újra a terméskő-kerítésbe.

-Hallod?-szólal meg a fiú nagyon halkan, szinte alig érthetően.

-Igen, hallom-szól a lány és behunyja a szemét.
Fekete semmit markolnak hirtelen az ujjak, aztán a takaró lecsúszik az ágyról a földre. A rideg didergés most nem az őszi Napé, amit a Hold derengő szellemfénye helyettesít. Aztán a lábak a hideg kőre érkeznek lassan, ahogy a lány az ágy szélére ülve egyenesedik ki és az ablak felé lép. A lombok már elhulltak mind és az utcát beborította rég a hó. A házak tetején is sötéten csillogó fehér foltok láthatóak és a Hold udvarát a szitáló pelyhek álombéli vasreszelékkel szórták tele.

Ajánlás : Fillya,Xer, ZaidaDinParade, IpomeaLumen,AManturien,DronanDrake és a kicsi Puck emlékére ajánlom ezt az apróságot. Az ötletért köszönet jár Eyeopener-bloggernek! : )