Egy darabig csak vártam rád, de aztán eltelt az idő. Eljárt, mint az óra mutatója. Azt hiszem ez a legjobb hasonlat, mert ahogy ő körbejárt én újra és újra rájöttem, láthatatlan vagyok.
Minden azzal kezdődött, azzal a tárgyalással ami mindent megváltoztatott. Kiadták a halálos ítéletet és én szabad lettem. Felálltam és a tárgyalóteremben enyém volt a tapsvihar zöme. Aztán belecsapott az épületbe az a villám. Emlékszem, pár nappal később az első sokk után egy papírlap csapódott rám és akkor tudatosult bennem először, senki nem vette észre, hogy eltűntem.
Írtak róla, hogy hányan haltak meg abban az óriási elektromos kisülésben és arról is, hogy az eszeveszett pánikban hány embert taposott agyon a tömeg. Fegyelmezett kiürítés lehetett, s bár jelen voltam nem emlékszem semmire. Arra keltem, hogy egy reakciós rendvédelmi egység behatol az épületbe és fegyvert szegeznek rám aztán mintha ott se lennék, kutatnak tovább túlélők után. Terrorcselekmény, persze.
Az első napon csak tengtem lengtem az utcákon és sarki bisztrók biliárd és csocso-asztalain aludtam el. Képtelen voltam elhinni, hogy nem vagyok többé, hogy nem létezem. Aztán maradtál te és a kiüresedett ijedtség. Te bennem voltál és az emléked legapróbb morzsáit szedegettem össze lelkem határmezsgyéiről, hogy valamivel etessem azt, aminek nem elég az innen-onnan összelopkodott fizikális élelem. Senki nem hitte volna, de egyszerre éreztem át a gazdagok magányát és az otthontalanok beletörődését, hiszen minden fekhely az enyém volt ,de nem tudtam megosztani senkivel.
Volt pénzem, elejtett aprót próbáltam otthagyni a pulton de minduntalan visszahívták az előző vendéget, hogy ugynamár' csak eltenném, ha itt felejtettem volna a visszajárót. Egy perifériára ragadt szellem lettem és vártam rád, csak rád akihez eljutnak a szavaim, aki majd nem lát át rajtam.
Bojongásaim során, bejártam a fél világot. India, Párizs, Egyiptom és minden hely, ahol rádbukkanhattam volna az enyém lett. Emlékszem, lefényképeztem a Louvre Mona Liza-ja előtt egy családdal és a gépből előbújó fotón lévő fényvisszaverődéssel nyugtáztam, hogy az amit ők eldobtak, az az én utolsó földi kivetülésem megmaradt morzsája egy fényképpapír hibájában megörökítve. Többet értem,mint az az átkozott mestermű a falon! Így éreztem.
Elrejtettem azt a képet, mert eldobták a tudatlanok! ÚJra és újra, magamtól elhajítva mint egy frizbit dobáltam előre és senki nem vette észre. Borzalmas volt és csodálatos, hogy egy természeti elem lettem az idióták előtt. Persze, ez csak védekezés, eljutottam már odáig, hogy ha felül akarsz emelkedni rajtuk, felülről is kell nézned őket.
Nem tudom, hogy mit fogsz most szólni,hogyha ezt elolvasod. Valószínűleg zárat fogsz cserélni az ajtón és hiteltelennek fogsz gondolni engem vagy csak egy szimpla egyszer megjelenő szociopata egyszeri gondolatsorának a tükrödön felületén. Rúzzsal írom, mert ez stílusos és mert tudom, hogy szeretsz órákig a zuhany alatt állni. Nem, nem néztem rád akkor, amikor nem szeretted volna, de tudnod kell hogy megtaláltalak és most, hogy tudom hogy létezel és léteztél, megörökítettelek magamban. Örökre a szívembe zártalak és most, hogy elmegyek lehúzom a wc-d.
