csöndablak

Mosogatás meghitt zaja a hátam mögül, magas srác nyúlkál a forró víz és hab kettősében, szobatársam időnként elcsusszan mellette, az erkélyen szőkeség füstöt ereget magából. A holnapra gondolok, a csinos ruhára, a zenére, a tömegre, a sok öltönyös-koktélruhás emberre. Már megint a gyertyatartó szerepét fogom betölteni, legalábbis, amíg oda nem érünk. Utána megkeresem az ismerős arcokat, csak azt az egyet próbálom majd elkerülni, ahogy ismerem magam, ez lehetetlen lesz. Azóta kísért az az éjszaka, a bor, a csípős levegő, az apró szoba, a zene, az ágy... Nem volt benne semmi emelkedett, semmi romantika, semmi, amiről a fáma szól, unalmas volt és önző, felfuvalkodott, kapkodó. "Egyik ember szülészt keres gondolatai számára, a másik valakit, akinek segíthet , így keletkezik a jó beszélgetés." Ez pontosan így volt érvényes, de a szerepek sosem cserélődtek, a jó beszélgetést megölte az unalom, a személyes névmások, pontosabban az "én" szó tömeges alkalmazása. Unalom. Unalom. Unalom. Nem csak akkor, most is, és mindig, lehet érdekes egy óra, lehet jófej egy tanár, mégis unalmas minden. Unalmamban kelek fel reggel, unalmamban botorkálok el a fürdőszobáig, unalmamban viszont már nincs kedvem kitenni a lábamat otthonról, mégis muszáj, mégis meg kell jelenni az órákon, mégis figyelni kell, írni és jelen lenni. De a holnap az más lesz. Izgalmas. Nehéz lesz megfelelnie az elvárásoknak. De én drukkolok neki.