A hullámzás habot úsztat a homokra. A Nap lemegy éppen, néhány felhő még fényét a horizontra hozza. Kék alapon vörös, sárga vetítés közben tintafoltok csúsznak alá és esni kezd a messzeségben. Távoli képen csak, hazug égi tükörben sok ezer repedésben zuhog most a nyári csendélet égszakadása. A magam mögött elterülő messzeséget szemlélem először ülve, aztán hanyatt fekve.
Ha ez valós és az ég az én tükörképem, most behúzott szárnnyal zuhanok felé. Így érzem most is, ha rá gondolok felfelé ránt és messze lesz a földi pokol. Ti azt mondjátok, én mást, de a lényeg valahol ott van a megélszben ,nem csak amit meglátsz az egészben
