Tudod, nem változott semmi...
A didergés ül a vállán, megrázza a ridegség. Belülről töltött melegség, a pohárból kifogyott szuflé, habos csendélet a semmiről. Ez most ő, a bámulás a semmibe,a mindenséggel töltött elfeledhető idő. Egy kupac izomra rakott hús a csontra húzva, kabát a fázó derékon, én vagyok most a szavakba zárva.
Feléd üvöltök mert úgy érzem nem érted meg. Nem értesz meg, nem értettél. Fölösleges is, az volt azt hiszem mert csak engem néztél. Vállalom a harcot azóta? Nem vállaltam fel semmivel sem többet azóta. Nem változtam semmit sem.
A hideglelés ül a köhögés szárnyán. Ezer apró véres könnycsepp száll fel a kilélegzeten és csapódik aztán a falakon. Kirázott a hideg, sírni tudnék ha rádnézek. Hiszen nézd már meg mit csinálsz, hogy mit teszel magaddal! Füstös vagy mint egy húsdarab, a padlás dereka alatt. A mestergerendára akasztott sajt, nem vagy több csak annyi, önként felvállalt haláloddal magadat igazolod, nem lesz több se kevesebb másoknál mert a halott nem beszél.
Én vagyok az aki ír, én vagyok az aki nem beszél. Én vagyok az, aki nem vállal vitát, én vagyok az aki szeret, de nem tud így nem szerethetik soká. Én vagyok az egy aki útnak indult és egyedül marad míg világ a világ és nem bánja majd egyszer, ha lezárják a mindenek alkonyát. Mert nem bánok meg semmit, régi szerelmeimnek mind azt üzenem térjenek meg a hithez, hogy nálam csak jobb lehetett a döntés! Amit egyszer megtettek, óh amit egyszer megtettek...
Leszáll a nap és Hold bújik a felhők mögé. Fáradt horizonton megszürkül az ég sötétté. Úgy bámulok felé, mintha újat hozna, pedig csak szokásos, szerelmetlen szeretet hoz a világvége démona. Testével körülölel, vedd szádba az ízt! Vesszőnként érzem minden egyes szenvedését amit rezzenéstelen testel körülírsz.
Mert látlak téged, nézlek és követlek néma áhítattal. Nem lehetsz enyém soha többé, de ne élj többé a rabbal. Megvan minden bűnhődésünk, nincs lehetőség a felmentésre. Pár beszéd csak a tűzhalál, pár perc a szenvedésre. Elmúlás nem lesz soha, csak félszeg árny a nekünk szánt gyötrelem, angyalok szájából e sors lesz igazán, a dal a gyönyörű ,az önzetlen fény, a kényelem. S e megűlés a kiharcolt romokon, megéri minden dobbanást mi bezengi a kiontott falakon belül ragadt érzést, hogy van tovább és van értelme,hogy van értelme küzdeni és keresni azt, ami megtalált már de elhagyott minket, egyszer és mindörökre.
A didergés aztán leugrik a falakról. Maga mögött már nem mer miértet hajtani,de kiráz ha rágondolok, hogy mi lett volna ha...Ha nem feledtem volna el, hogy mi lett volna hogyha egyszer, a ha úgy talál meg, nem úgy mintha egyszer hanem már egyszer és ennyi elég volt. Szerelmes ha, nem talál tárgyat csak passzívumot az aktívum helyett.
