A szünet hangjai kalapálnak csak finoman a klaviatúra hangszálain. Nem evilági hangszer az, ami gondolatot képpé formálja az ember fejében a füle nélkül. Bár sokan belül is hallják, azt mondják olyan jó a zengése. Irigylem őket picit, akik mindig hallják a betűk szavát. Olyan messze kerültem tőlük, magam sem tudom már hogy mikor végeztem utoljára velük érdemi munkát.
Pedig jó lenne, jólesne kicsit megint régen lenni. Energiás dobozból photoshoppal háttért kreálni. Feküdni a gondtalanságban, hol egyedül hol nem ,de őszintén soha sem igazán. Pókokkal álmodni, szemekkel a magas beltért bezáró födém hasáról őket leszedni. Alvást imitálni, jólesően fázni a reggeli Nap fényétől gőzölgő kilégzett cigaretta füstben. Megismerni milyen az, kiharcolni egy szót amit soha nem hall az ember csak úgy. Micsoda küzdés, micsoda szerelem!?
De a nyár elmúlt már, s a lombok azóta a túlvilágon égnek a rothadás lángjain. Elfújta a szél azt a jeget is ,amin tavaly még elcsúszhattunk volna. Néha olyan érzés, mintha a pokol a jelent a gyomrába rántaná,s amint eltelik a perc annak a mérhetetlen óriás szervnek a savától megszürkül minden és így lesz a legszebből keserűség, fájdalmas kölcsönhatás a szív és a nosztalgia határmezsgyéjén.
A szünet is véget ért és az álomfogó már az elme rácsain lóg a tudattalanul alvó fejében. A múlt árnyait, a be nem fejezett jövők magjait elrágta már az idő és oda nyelte ahol az ördög a belőlünk lett eltelt pillanatokkal bábjátékot játszik saját kedvtelésére. De ez a játék már nem szökkenhet szárba, az álmok, vágyálmok helyett az eltelt varázslatot, köszönöm, de jelenre cseréltük.
