bambán bámul a várnap délutánba. az ablak mellett ül, a radiátor forró, kinn lucskos köd izgatja az utcákat. mellkasának bal fele nehéz, egyre csak húzza testét bele a fotelbe. miért van ez? – kérdi
hát, tudod, azért, mert szívedben lyuk tátong, ahogy a macska testén is, melyet szemed láttára tépett szét a vonat. porhüvelye a talpfák közt vérbe fagyva nyugszik, s bár épen maradt feje még kérdőn néz a peronon sétálókra ő, ahogy te is, már jobb létre szenderült. – feleli
aha, értem. szóval akkor én már csak egy test vagyok itt, s amit érzek az mind csak fizikai megpróbáltatás, lelkiekben már feloldoztattam? – kérdi újból
valahogy úgy. lehet az esős, párás idő vagy a túl sok szesz műveli veled, de minekután szíved már csak szivacs, így az minden folyékony halmazállapotú valamit képes magába szívni, ezért érezheted ilyen ólmosnak. –feleli újból
