Szembe jött, eszembe. Nélküled már nem is pörög, csak körbe, körbe jár nagyon lassan. Egy helyen vagyok velem, hallgatom a hangom. Magnóra mondtam és olyan ironikus, ahogy kinevetem magam. Már csak pár nap, pontosabban kettő és kinyitom az ablakot. Aztán ha erre gondolok, most hogy megtettem azonnal rohannak felém a temérdek ötletek, hogy mi mindent és hogyan, de csak majd és nem most. Most még szenvedj és hallasd a hangod és vedd fel és hallgasd vissza, hogy jó e és jegyezd meg, hogy el ne felejtsd mert számon fogják kérni tőled és jegyet adnak rá ötjegyűt, ami igazából mindegy is hogy milyen mert nem számít csak görbüljön. Szóval, egyszerűbb beékelni az ablak elé a vágyat, ott hagyni és hadd rögzüljön magától és szokja meg, hogy ott van és el ne szökjön onnan...Mert, ha most tovább hagyom, elvesztem az erőm és nem lesz eléggé görbe. Nemde?!
Van múzsám is. Már régóta! Most viszont, kiegészítettem egy gondolattal a csarnokom. Ha stagnál még a lábam alá-meríthetem benne.Gyönyörű fák torkán mászhatok, orkán forma szél-orkák felhő mintás testein láthatom még önmagam. Ez tükör, melyben látom önmagam, olyan masszív válaszfal, mit bárki át nem léphet és eddig nem volt hozzá nekem sem hosszú távú tartózkodási engedélyem, de most úgy érzem enyém a kulcs és megvan a mód rá, hogy átsuhanjak rajta és tanyám legyen az világ, mi a valótlannal a valósból szebb realitást csinál.
