Pár percem maradt a magamnak beosztott időből, ezt szántam arra, hogy felvéssek valamit. A közelmúlt történéseinek következményeképp megtaláltam az egyik két hónapos blogom. Egy ismerősöm le-jelszózta a sajátját és mikor a tőle kapott meghívóval bíbelődtem telefonon egyszer csak beleakadtam. Semmi komoly vagy mély, vagy inkább csak mély és nem annyira komoly, de lényegében a szokásos hangulat, a szokásos hangszín a tőlem elvárható témákban és szinten. Amikor megláttam a dátumokat egy gyors döntés következtében fogtam és mindent le is vázlatoltam.
Sok szempontból jobb lenne az itt megjelent bejegyzéseket is szelektálni, nem hiszem hogy nagy meglepetést okozok azzal, ha leírom, már egy ideje gondolkozom rajta, hogy le kéne törölni az egészet. Az idő elmúlt, az opció még megvan, a kiválasztás ritkul, a kattintások száma pedig vetekszik a nullával. Hogy mi az ami még mindig elbillenti a mérleget ? Ez az egyetlen formai, majdnem kézzel fogható megtestesülése annak, hogy vagyok, hogy létezem. Tényleg szomorú, de ez a helyzet. Ez a jó pár éve tartó "szó-fosás" talán az egyetlen dolog ami változatlanul, kicsit rapszodikusan bár de nem merült a feledés homályába.
Holnap vizsgázom, aztán megint, aztán megint...és találhatom ki újból, hogy mi lesz a következő lépcsőfok. Mindenkinek vannak álmai, céljai. Bizonyos megközelítésben egy szendvics is lehet cél, ha az ember hajótörött és valami deszkán evickél a semmi közepén.
Az én álmom az volt, hogy ne döntsek rosszul.
