Párezer apró narancssárga pötty jelezte a repülő utasainak, Győr városa felett szállanak el éppen. A manapság már szokványossá váló berlini járat utasai abban a csodás élményben részesülhettek, hogy tiszta volt az ég, és így még 8000méterrel közelebb a teliholdhoz is jól kivehetők voltak a város fényei, a többnyire jólszituált, öltönyös úriemberek számára. Az egyik ablak melletti német úriembernek mintha derengett volna valami Gyor nevű város, amit lehetséges telephelynek mondtak a cég új motorjainak gyártásához. De a gép nem ott száll le, hanem Budapesten. Nem mintha akkora lenne a távolság, tudja ő jól a Balatoni nyaralásokból, nem kell túl sokat utazni, hogy bejárják ezt a kis országot, csak az oroszokkal van néha probléma. Illetve volt, hogy pontosítsunk, ugyanis jó 1 éve már, hogy kivonultak.
A nagyvilági szemmel nézett apró város, tehát már magára öltötte narancssárga leplét, sajátos hangulatba borítva a falanszter elmélet hitvány utánzatának szánt lakótelepeket. 10emeletes masszív betontömbök nőttek ki az aszfaltból több száz méter hosszan ott, ahol pár éve még mocsár állt, és a folyó holt ága most apró tavat képezett a töltés túloldalán. Békében aludt Marcalváros. Sőt, még a nagy fantáziával Kun Béláról Marcalváros 2-re átkeresztelt cementhalmaz is jóformán teljesen nyugodt volt, ahogy annak hajnali 3 kor lennie kell. Csupán egy lélek volt még ébren, ami valljuk be, nagy szó egy 20-30ezres telepen. Sajátos narancs-szürkületi félhomályban úszott a konyha az első emeleten, amit csak az érezhet át igazán, aki élt már ilyen házban. A fülledt Júliusi levegő még így, este is 25fokosan szivárgott be a bukóra nyitott faablakon az apró konyhába. Panelkonyha… így nevezték ezt a mindössze 6 négyzetméteres mérnöki csodát, a szocreál építészet remekművét. A műanyag asztalterítőről tompán verődött vissza a lámpa fénye a férfi arcába, aki egymaga ült a kis asztalnál, fejét kezeibe temetve, néha beleszívva a halványan füstölgő cigarettába. Az asztalon a férfi előtt egy átlátszó üveg hamutál volt, valamint egy szalvéta és egy sótartó, a közértben kapható kollekcióból, na és a félig üres cigis doboz, barna alapon fekete csíkokkal hirdetve Pécs római kori nevét. A konyhában ezenkívül még egy Lehel gyártmányú hűtő és fagyasztó, egy keletnémet villanytűzhely és egy fehér alapon piros beépített szekrény volt, ami gyakorlatilag körben végighúzódott a szobán, elég kevés helyet adva a főzni kívánó embernek. Viszont a férfi az asztalnál most nem akart főzni. Egyáltalában nem is tudta mit akar csinálni, csak fejét lehajtva nézte a már említett kockás abroszt, mély gondolatokba merülve, miközben cigarettája komótosan füstölt a hajnali csöndnek.
Be fog zárni a vagongyár. Be fog zárni, és ő munkanélküli lesz. Ezen agyalt már egy hete, mióta felmondtak 100 dolgozónak, de igazából tudta mi lesz, már amikor az oroszok elkezdtek kivonulni. Túl hiú ez az ország ahhoz hogy bármit is megőrizzen a régi rendszerből, inkább éhen döglik, csak megmutathassa, igen, ő itt a nagyfiú. Bezárnak és akkor vége. Sokra megy egy szakközépes végzettséggel, ki akarna itt újabb gyárakat nyitni? Ez az egész ország csődbe megy. A szocializmusban legalább a szovjetek életben tartottak, még ha gépekre is kellet kötniük minket, és bekellett hunyni a szemünket sok dolog fölött, de így?
Nem… ez a férfi nem gondolta, hogy a rendszerváltás egyenlő a megváltással. Persze ő is utálta a ruszkikat, de egy idő után mindenki lecsillapodik, és utoléri a felismerés, nem minden olyan szép, ahogy a mesékben leírják. Nem… ez a férfi csak ült az asztala mellet, lassan elszívta a cigijét, majd miután elgyúrta a csikket a már a hamutálban sorakozó társai mellet, eresztett magának egy pohár hideg vizet, és lassan elment lefeküdni, gondolkodva, mit is kezd majd az életével fél, maximum 1 év múlva, egy sima szakközéppel, munka nélkül 22 évesen.
