csöndablak

Szakad a forróság, és cseppei rákvörössé teszik a bőrt. Apró pontok cikáznak, támaszkodó testen csillog az izzó alkonyat. Sötétség aztán, csöndes morajlássá szűkül a világ. Becsukott szeme mögött, rimánkodik. Megszólítja, egyek vagyunk.
'Egy szülött a költő, egy szülöttje a múzsa, egy apának, egy agynak ócska szüleménye, mind vagyunk.'Így szól magában, és nincs már forróság, nincs már égető érzés sem.' Istenem. Kérlek kínozz még annyira,hogy írni tudjak. Ne hagyd, hogy boldog legyek, ne hagyd többé. Nem tudok írni, nem tudok semmit semmit sem, ha nem rángatják idegszálon, megmaradt érzéseimet. Ha nem szakad el, folytatódik. Elzárkózni nem tudok, utolérnek érzéseim hamvai és dögöljek meg, vérezzek el ,véreztessen ki kínomnak kovácsa, ha azt a percet leírni tudom, mikor a tettét rajtam végrehajtja. Utálom ,hogy ez vagyok, hogy ez lettem. Úgy, tudod mit szólok, hogy mit nevezek embernek, és semmi közöm hozzá. Megromlottam ebben az örök sírásban, tekintve másra, hátha jobb a patak iszapja az örök tenger hordalékánál, miben boldogságom megtaláltam. Kivetett, és most elárasztja az egész világot, hadd örüljön, legyen boldog az kit elönt ki éppen arra jár. Magasabban nem is lehetnék, de azóta is zuhanok, Istenem, tudod,hogy amit akarok ,magam sem hiszem igazán. Tudod, hogy amit adtál, és elvettél többször visszaadtad, és csak a sorsommal küzdöttem. Egy maradt, az egész világ, az maradt meg nekem. Mert írhatok, ezt adtad elém, ezt teszem. Kínozz meg hát vele engem, adj kezébe mindent mi bánt, add,hogy úgy tegyen, ahogy a legjobban fáj. Cserébe csak annyit kérek,hogy megváltsd abból, ami miattam hárult rá. Bilincse voltam, bilincsei vagyunk egymásnak örökké.Törd le, űzz el ,törölj el.'
Égetnek a tudat alatt a cseppek. Vonzó testnek nyoma lett e gőzben, e ködben, mert az izzó felrémlik, kinyílt a szem. Egy ima volt, közel volt az ég, nem emlékszik, csak a szándék, az az ami megmaradt,hogy egy szülötte és egyszülöttje egy eszmében örökre együtt marad...
2008.03.28