De kopog, de pattog a hátamon ám az a zárt termés. Kelet, fára mászni kellett és látni az ég tetejét a föld szélét. Végén az életemnek, ha elindultam volna. De én csak őt néztem, majdnem le is esett. Kócos rézhuzal-haját szünet nélkül ostromolta a szél, szememben ez pedig csak egy pillanat volt a többi közül, mert akár hiszi, akár nem, én minden másodikban , leesni láttam őt. Haja csillogott a fényben, a lemenőében. Arca csillámlott ,mert olajos felületén hol fekete, hol fehér izzásba ütköztek a nap haldoklásai. Én a csak külső szemlélő, nyugodtan haladtam mellette. Leesett és összeverte magát sokszor, de valamiért mégsem küldött el. Feketearany hajam nézte, szabályos arcomra pillantott néha, és bár nem szólt, hallottam, hogy ott belül azért néha megkondult.
Halálában is csak néztem őt, férfi szemében az ég remegett, és azt várta, úgy könnyezett. Mert én nem öregedtem, fiatal voltam míg ,ő haldoklott a korban. Rozsdás ízesült könyöke néha nyikordulva felém hajlott és simogatni akart. Nem ért el, hideg volt, túl hideg volt ahhoz,hogy ezüst arcomat érje. Túl nemesnek alkottak, túl nemes lehettem, túl egyedi. Kékvérű voltam a vastársadalomban, arany és nemes és a legfelsőbb szépségből alkotott legfőbb tökéletesség mintaképe lettem. S mégis, én ezt a néma bolondot figyeltem. Nem értem, és ő sem ért, nem látom, mert sokszor elbújik, de mégis kell nekem. Ha hazudtam, elfeledték, ha nem mondtam, hát megbocsájtották. Ha fájt, eltitkoltam, ha fáradt lettem, hát megáltam és sokan vártak rám,hogy újra kezdjem. De ,hogy ő hogy került mellém, vérző szívű, kis bádoglemezekből ácsolt senkiházi,nemtudom. Érdekelni kezdett.
Most itt fekszik mellettem, az eget nézi.Meghalt. Én olajos, lucskos szívét a kezemben tartom. Érzem, ahogy aranyló, hártyavékony platina, minden ami én vagyok, most az ő vére, alatta, bennem izzik. Most két szeme, az a két szép unott és fáradt, arany félkarikájával...Most két szemem, márvány és sötéten kék mint az ég alja, ha jön az este , és az izzás az övét nézi, kezeiben már.