E nyugalomban néha, belevonyít a csillagokba valami nem evilági állat, valami rémes álom idilli démona. Rühes bundáját, tépett pofáját látni vélik mind, kik arra járnak, ott a sövény mögött a sötétben, a kanyarban, ha szemük sarkából visszatekintenek láthatják, merre bújik. Szeme fehérjét, zord ábrázatját, kontúrját néha felizzó szőrcsomói karikatúráját egy árnyékban, mit saját izzása generál. E árnyékok elfúlnak, ha jön a reggel, de koraeste ők a táj félistenei.
Lepattan egy bogárka, koppan a betonon. Zeng a páncélja, belül kitinszíve patakzik,bogárvérben süpped, kepeszt még egy darabig,aztán megmerevedik. Lábait összekulcsolja, tetteti a holtat, nincs akinek, vagy mégis? Pókfonál csúszik, sok apró gombfolt, picike szemek. Kötött lábak,csápok, szőrösek, idegenek.
Éjjeli folt egy lámpán, nem éget, nem forró. Néha felvillan, megindul a raj, de a folt nem mozdul, csak vár. Denevérek áldozata, éjjeli lepke, bogarak milliói játszanak most körülötte, mert felizzott a fény és a koncentrikus körökből nincs menekvés, míg le nem kapcsolják. Ha jön ,ha jön valami hasonló, majd kitárja a szárnyát, és mint pillangó, pillangóval kefélteti meg magát. De most csönd van, a hímek mind elégtek, közel volt a lámpa és égett az fém benne, így semmivé lettek a remények. Néz, néz csak a lepke, és fekszik a betonon tovább, minek mozdulna, akinek kell, majd jól rátalál és aztán...
Csapong a levegő a kalitka peremén, nedves csepp, rebbenés zaja ,halk koppanás után végül érces csengés és a macska megette a ház énekesmadarát. Jóllakottan rohan, tollas a szája széle, bajszáról vér csurog, hosszú ez a végzet, át a sövény alatt, az út túloldalán, már más kaland várja. Nem vár,és jajj, átszalad, hiba a köbön, és a belsőség szerteszét loccsan a betonon, a kövön...
