"Minden csak a megítélésen múlik. Ha egy elfogadott norma lenne meztelenül rohangálni a Bem téren én valószínűleg megjátszanám."

Ki kellett tűzni egy pontot, egy időt ,egy intervallumot. Naptári nap legyen, tartson bizonyos időtől bizonyosig és messziről jól látható helyen legyen. Fontos volt az is, hogy kerülhető legyen a véletlen találkozás a "másokkal". Hogy miért? Mert a véletlen előbb lesz sorsszerű ,mint valami amit mi tettünk korlátok közé ,hogy megtörténhessen. Valahogy úgy tudnám magyarázni, hogy ez most legyen olyan sorsszerűség, amit mi kreálunk. Az öregúr így is, úgy is beleszól valahogy ,de ezt mi kezdtük el.

 Útban voltunk valami felé és az a valami egyre közelebb jött hozzánk. Azon agyaltam, azon a mondaton. "Ha mindegy a minden, a minden mindegy, mert a minden úgyis mindegy". Felkészültünk és kivertem a fejemből, a lényegre koncentráltam, már csak egy megálló volt hátra.

Egyikünk a sofőr elé állt és nyújtózkodni kezdett. Ez volt a jel. Mögöttem előre nyúltak és elhúzták az ablakot.

Mindig is foglalkoztattak azok a dolgok, amik felhívták rám a figyelmet úgy ,hogy nem kerültem kellemetlen rivaldafénybe általa. Aki állt már kényszeresen a figyelem középpontjában és olyat kellett úgy tennie ,ami nem volt soha erőssége és mégis elvárás volt az tudja, hogy miről beszélek. Én megtettem, nincs félelem, nincs mi miatt aggódni. Nincs veszteni való, ha az ember felfogja, hogy a határaink mi magunk vagyunk.

Szemben láttam magam előtt a kamerát, mikor kimásztam az ablakon. Szemem sarkából éppen láttam elrohanni egy haverom alakját egy hasonló objektívvel a kezében,mint ami velem szemben volt. Ezt az állatságot tényleg érdemes megörökíteni. Erre gondoltam.

Aztán aláereszkedtek azok a fénycsíkok ,amik testem korlátait jelképezték. Ők voltak a sodrás a világ forgataga ,amibe levegő nélkül ereszkedtem alá olyan hirtelen, ahogy szörnyethalni szokás. Nem a folyamat gyorsasága volt ijesztő, hanem az a pont lett utolérhetetlen ,amin túl már az adrenalin nyomása lüktet a fejedben és nem tudsz foglalkozni olyan apróságokkal, mint harag, bánat, kötődés, féltékenység. Nem foglalkozol semmivel csak magaddal és azzal ,hogy tökéletesen átszellemül körülötted a világ és nem te változtál, hanem a körülötted levő mindenséget fogod fel másképpen.

Kiegyenesedtem és kitártam a kezem. A világ tetejét érintettem és a csíkok plazmává sűrűsödtek az ujjaim között. Behunytam a szemem és míg a fülem mellett üvöltő zúgásra koncentráltam a tenyeremben éreztem azt a rideg érintést, amitől még a totális extázis pillanatát átélő embert is kirázza a hideg és negatív benyomás tölti el. Megragadta a kezem és a magasba rántott. Felüvöltöttem és a lábam elemelkedett világom peremétől. Zsebemben ekkor felvonyított telefonom ébresztője és a rezgés pár pillanatig még visszatartott. Szemem között szűrtem a világot kifelé, úgy láttam könnyeim közül , karórámon még volt pár pillanat hátra, addig amíg a mutatvány negatív véget érhetne. Ekkor megrántottam képzeletbeli vállam és elrugaszkodtam.

A megbeszélt időpontban hárman álltak a buszmegállóban. Talán csalódottak voltak, mert kíváncsiak voltak rá, hogy mi fog történni. Hogy mit fognak látni akkor, abban az intervallumban amit megírtak, hogy érdemes megnézni. A busz nem fordult be. Egy megállóval a megbeszélt hely előtt néhány izgatott fiatal futott a sofőrhöz, hogy a barátjuk leesett busz tetejéről.

Mindenkinek az életében eljöhet a pillanat ,amikor minden mindeggyé válik. Az enyémben most jött el és csak azt bánom, hogy nem tudom megmutatni, milyen is elszabadulni az élettől anélkül, hogy teljesen elengedném.