Később aztán eltávolodott a valóságtól. Utolsó kikapcsolni készülő érzékeivel még tapasztalni vélte a lassan kirajzolódó különbséget valós és valótlan között, aztán lecsukódtak a szemfedők. Hirtelen a világ, ingerszegény környezetté zsugorodott össze és mindent a múlt képei és a jövő elképzelt lehetőségei kezdtek behálózni. MInt egy óriás pók hálójában a sarkokat összekötő csomók, melyeken impulzusokként elképzelések, gondolatok, elméletek futottak keresztül olyan sebességgel, ami olyan gyors, hogy nem érdemes összehasonlítani mással.

A fekete és a fehér gubója volt csak az egésznek. Kitépte aztán az idő és kitolta szép szín szárnyait a rágott réseken. Kéken kezdett el vibrálni a minden és valótlan, állandó izzásban lévő hátteret nyújtott a vörös amorf képződményeknek, amik az előtérben kezdtek el formát ölteni. Vörös mozdulatok voltak, mint élő szövetből éppen születni készülő fénykép, ami mozdulatsorokat akar, mozdulatlanul megörökíteni a testével. Génmanipulált mozdulatsor tetoválása egy élő test mesterséges és öntudatlan létrehozása céllal és paradox mód, cél nélkül. 

Futó alakot látott maga előtt. Egy rohanó alakot, elmosódott körvonalakkal, befejezetlenül. Utána kiáltott volna, de nem mert. Ijesztő volt. Ekkor megérezte, befejeződött.

A lépcső fordulójából nézett vissza az ajtó irányába ,csak úgy a szeme sarkából. Megmerevedett egész teste és vérében feléledt a legősibb ösztön ,amit emlős emlősbe örökíthetett sok millió év alatt. Adrenalin kúszott fel az idegein, az erein és azok falán egészen az agyáig és mint egy hideg kézfej jeges ujjait bezárta agya körül. Sarkon fordult és reflexszerű sprintben indult el szobája felé. De ja vou érzése volt. Tudta ,hogy elkésett. Emlékezett rá, hogy mindegy. Pár pillanat és minden mindegy.

Szinte lépteivel egyszerre érezte, ahogy lába mikor épp érintette rohanás közben a járólapot, finom és hideg érzéketlen kopogás követi őt, pár pillanat alatt felfalva a kettejük között az előző pillanatban még oly nagy távolságot.

Reflexből csapta be maga után az ajtót és a helyiség légterében már érezte az ismerős szagot is. Érzik ezt mind a halálba indulók. Gondolta még irónikusan, felismerve a helyzet iróniáját. Milyen nevetséges is ,amikor az embert elcsípi a saját démona.

A szoba közepén megállva háttal az ajtónak lehajtja a fejét. A halál szaga lepi körbe a hajnal derengését és miközben felidézi az előszobaajtó átlátszó biztonsági üvegében látottat, a hátán fel alá rohangál az ismert bizsgergés. Itt van körülötte, meglátta az arcát amikor a bejárati ajtón keresztülsuhant. Nem kellett volna ott jönnie. Elég lett volna, ha itt a szobájában éri el.

-Mitől félsz legjobban, ha nem magától a félelemtől?

A sablon keresztülvágta magát az agyán és kiszakította a buboréknyi lét áttetsző, rózsaszín nejlonbuborék-falát.

Lassan kinyitja a szemét. A pillák megremegnek a levegőben és a szemfedő visszacsukódna, ha az elme elmerne szundítani egy ilyen ijesztő pillanatban. Aztán az adrenalin emléke végigfut a testen és görcsberándulnak ,mind a láb, mind a kar izmai. A szem körbetekint elemez. A szobát nézi, minden apró részletért megvadul a tekintet és keresi a fekete foltot, ami éppen átölelte volna a testét, hogy kimossa belőle a lélek minden apró részletét egy egész élet emlékét, lehetőségét szüntetve meg ezzel, mind a jövőre,mind a jelenre vonatkozólag visszaható hatállyal.

Minden nyugodt. Nem lát semmit. Liheg. A hit munkál a fejben és a feszültség egyre magasabb hullámokat ad át a lecsendesített haboknak, ahogy a dolgavégzett ionok alászállnak az alvó állapot telepeibe. A test lassan készenléti állapotba áll. A szem megint kezd fáradni és tudatja az agy központjaival,hogy ez a fáradt állapot most a minden és nincs mi miatt aggódni. A szem újra csukódni kezd. Már csak egy vékony vonal maradt a szobából, a fényekből, a képből mikor...

...egy fekete kar nyúl át az ágyon horizontálisan felfelé keresztül mellkason a jobb pitvaron és a bal kamrán át...