Tárva az ablak, nyitva az életem. Olvasni lehet bennem, az arcomról a tetteimről lerí minden. A szavaimat hallom visszacsengeni, a tetteimet amivel másokat büntettek visszacsapnak rám. Megkapom még azt, amit mással teszek, megkapja tőlem más azt, amit én mástól kaptam. Ésszerű és tudom, hogy jól van ez így, de azt érzem, hogy ez nem igazságos. Persze, az érzelmek felülbírálnak engem ,mert én ilyen vagyok. Reflexből megteszem azt ,amiről azt diktálja, amit a szívem úgyszólván jónak talál. Az jöhet, minden jöhet és szabad ,de miért így élek?
Egyik napról a másikra közeledik és mindjárt itt van. Megígértem, tud rólam minden, megteszem magamért azt, ami tőlem telik ,de elég az most? Nem, nem az a baj, hogy ha mindent megteszek mint egy jó maximalista akkor abból rossz nem sülhet ki, legfeljebb annyi, hogy elfelejtettem élni a hű de nagy munkában.Az idő a gond. A mikor. Az életem alám rakott egy kikent ívet ,amin elég lenne beixelni a rublikákat és már kész is. De ,ha nem tanulok a magam hibáiból sem elsőre, másokéból főleg soha akkor meg kell írnom magamnak a saját életrajzot. Elő kell készítenem a terepet magamnak, a sorsom pedig tintát szolgáltat cserébe azért, hogy a belőlem írt könyv hátuljára felüntetem a védjegyét, őt mint fő szponzort. Nekem kell megírnom és lehet, bár félek tőle ,de nagyon valószínű, hogy én az a típus vagyok, aki először elrontja ,amit kapott és csak utána talál magára, hogy miután mindent elölről kezdhetett, alapjaiból építse fel a saját házát, tégláról téglára.
Nem az én fejemből pattant ki, de aki elém vetetette ezeket az apró szavakat azt én abban a pár percben bölcsnek láttam. Persze, megvolt az az érzés is mellé, hogy én is ezt tenném a fiatalabb generációval. Adnám magam alá a lovat, meg hogy tapasztalt vagyok és bár nem az én érdemem azért hatalmas spíler vagyok ám. Szóval ezek az apróságok visszavezettek oda tőle, hogy valamiért nem vagyok ide való. Nem az, megfelelek a normákanak, a társadalom, a közösség, az emberi megfelelni vágyás által én tökéletesen olyannak látszom ,mint mindenki más aki felkerekedik egy napon elindul leissza magát és nem tudja ,hogy meddig látszik a fától az erdő. Csak a miheztartás végett megjegyzem, hogy olyan életbe csöppenten a barátaim által ,ami nem normális. Ki lehetne térni persze sok mindenre, de olyan határokat feszegetünk manapság amit két-három generációval ezelőtt még nem kanállal ettek. Hogy értsd, úgy formázom mi már nem partyzunk, mi már élünk.
A party az már átlag, norma. Az, hogy hány üveg bor ,hogy mennyi szesz az már nem azt jelenti, hogy mennyi ,hanem hogy meddig tart és meddig bírjuk idővel. A fiatal test szívós, szinte tökéletes ,mert míg fejlődik maga az ember ,olyan dolgokat visel el tőlünk a szervezetünk, amibe egy felnőtt ember belerokkanhatna. Köztünk is akadnak kevésbé kemény arcok, de nem megvetendő az aki tudja tartani a mértéket. Sőt, én őket tisztelem leginkább. Jó az, ha valaki nemet tud mondani arra, amire nincs logikus indok, valamire amire nincs miért nemet mondani. Pénzed van? Gyere. Nincs pénzed? Gyere megoldjuk. Nincs kedved? Semmi, nem hisszük el. Fáradt vagy? Hány éves is vagy tulajdonképpen? -és látod, jönnöd kell és jól fogod érezni magad, akár tetszik, akár nem. Ez a mi keresztünk, cipeljük is meg nem is, felvesszük is meg nem is és bár megvannak azok a kótyagos pillanatok, amikor tényleg kiborul a lelki bili, ebből is lehet olyan poént gyártani, rajságot úgymond, hogy a végén rájössz, hullafáradtnak lenni, betegnek, kiégettnek,másnaposnak,részegnek, berosszultnak lenni is jó, valamilyen szempontból.
Hogy ez jó? Nem tudom, én nem fogom ezt eldönteni. Nem fogok senki helyett sem dönteni és nem fogom tudni megmondani senkinek sem, hogy ezt ne csináld mert ez rossz. Főleg, hogy én is csinálom és boldog vagyok benne, miért ne tenné? Most értem el addig a pontig, hogy azért érzek ellentmondást, mert még nem tudok dönteni. Még nem jutottam el újonnan ajándékba kapott életstílusom delelőjéig. Még nagyon úgy tűnik ,hogy messze van az a pont, ahonnan visszanézve bár örülök és el nem cserélném a megtörténteket, de már nem tudnék letenni róla.
Viszont, tekintve hogy érzem a közelségét. Látom azt, hogy haladok valami felé, ez elborzaszt picit. Pontot kell lassan tennem erre. Ki kell esnem ebből az egészből, mert félek hogy magával rántom magam és végleg leégetem a kétoldalt lángoló gyertyámról a máig megmaradt, talán egész hátralévő életemre kapott faggyúmennyiséget. Viasz, de nem mindegy?!
Ezek az apró szavak az ő szájából, elképesztettek. Hogy nem létezik, hogy ez az ember nem ismer, de mivel nyitott szemmel jár és kel és megfigyel pár mozzanatot le tud belőle vonni egy olyan következtetést, amit annak ellenére, hogy szolgál pár negatívummal, ami nem kicsit bántja az önbecsülésem, úgy érzem megfelel az igazságnak. Ha címet kellene adnom a monológjának, valami olyasmit tolnék alá alcímnek, hogy nem találod a helyed. A cím pedig, fölösleges a cím, mert az alcím mindent elmond.
Úgy látja ő, a fiatalságot manapság, hogy ugye mindenki akar valamit. Valaki nőt, valaki feszültségoldást, valaki társaságot és lehet hogy van aki csak azért jön el, hogy ne legyen otthon ,de mégis itt van és megtalálja a maga célját. Ő végignézett rajtam és azt mondta, hogy nem csajozni jöttél. Nem vonz téged az sem igazán, hogy taj részegre tedd magad. Akkor mit keresel itt? Hiszen ha ezek a célok nincsenek, mit keresel egy olyan társaságban, ahol mindenki másnak ez a célja? Hogy tudsz megmaradni köztük, ha abszolút nem érdekelnek ezek a dolgok?
Én, cinikus vagyok és kötekedősnek tartom magam. Most maradjunk meg a véleménnyílvánítások szintjén. Társadalmi életet élni jöttem ide, értékelem azt, hogy ők itt vannak és jónak látják azt, hogy itt vagyok. Élvezem azt ,amíg tart, hogy végre tartozom valahová. Nem valakihez, az nem vált be eddig. Egy fiatal ne akarjon tartozni senkihez sem a családján kívül, mert csak törik tőle. Ha egy társaságot, egy közösséget kezdesz el középpontba állítani, hát nem jobb az? Nincs akkora rizikó. Amennyiben nem teszel valamit, amivel kizárod magad a körökből, amit ha megteszel akkor nem is vagy közéjük való, akkor benn is maradsz. Ha viszont egy párkapcsolatot nézünk...Oda sokszor nem is kell indok a vízválasztáshoz. Persze, mindig van indok, de hány háború robbant már ki emberek között mondvacsinált indokokra alapozva? Nem kell magyarázni, szerintem.
Majd mindennek a végén, lecseng ez a lázadás és meguntatik a szó, szabadság. Elegendő lesz mindegyikből egy parányi darabka, mondjuk azért hogy emlékezzünk rá, hogy régen azt tehettünk amit akartunk és nem volt akadálya. Egy-egy darabka azért, hogy tudjuk hiába nincs kerítés, nem szökünk el, mert tudjuk hogy itt jobb nekünk. Nem élünk vele, mert már éltünk vele. Én ezzel magyarázom a bizonyítványom.
Ha most élek, akkor ki tudom magam égetni annyira, hogy pont elég és meg tudok magamban őrizni belőle annyit, amennyire szükségem van. Azt várom, hogy ne legyen rá szükségem. Azt vártam. Már nincs rá szükségem és ezt megintcsak levonta negyed óra szemlélődés alatt valaki, aki lehet hogy még negyed óra nézelődés után már jobban ismerné az engem mint én önmagam. Nincs szükségem rá, de mégis itt vagyok, minden áldott este és ha hiányzik valaki, ha jó, ha rossz, ha semleges az a kép már nem teljes. Már hiányzik. Olyan, mint amikor valaki korán lelép egy partyból. Nem érted, mert nem így szoktad meg. Nem is akarsz hozzászokni a gondolathoz, hogy előbb utóbb ebből rendszer lesz, mert kezd elfáradni. Kezdi unni azt, hogy mindent megtehet.
Nem tudom pontosan, még akarok foglalkozni a problémával és fogok is, de most, hogy mindent megoldottam, vagy hagytam hogy megoldódjon, most úgy érzem, hogy már nincs min aggódnom. Nincs miért aggódnom az a helyzet ,mert minden optimális. Olyan, mintha a kezembe adták volna a gyeplőt kifizették volna a lovakat és azt mondták volna, hogy a tied. 'Cső azt csinálsz vele amit akarsz.'
Ha bulizni járok, nem párt keresek. Nem leinni akarom magam és nem jól érezni. Ezek már adottak, minden adott, csak szemszög kérdése. Ki hogy látja a dolgokat. Én valami plusszot akarok, valamit amit nem értene meg senki, hiába írom le, hiába mesélem el hülyén hangzik. Most jöttem rá, nem rég ,hogy van bennem valaki, aki azt hajszolja, hogy elismerjék, hogy fenn maradjon a neve. Ez az a plusz, amit azt hiszem senki más eddig, nem osztott le nekem, hogy neki ez a célja a bulizással.
Akkor mit keresel itt igazán? Egyrészt magamat, hogy tudjam hogy ki vagyok igazából. Másodrészt ,de nem utolsó sorban persze az iméntit kétszer, pont annyira ,hogy mire feltudom magam idézni egy tükör nélkül is tökéletes felbontásban, addig mások is meg tudják ezt tenni. Ha valaki kimondja a nevet, elkezdenek röhögni, meglepődni azon, hogy mi minden kapcsolódik hozzá a hozzájukon belül.
"In vino veritas"
