A nyílt szavakon megáll a por. A polcokon fehér viasz már az emlék és a mélyre rejtett borítók nem óvják már az elporladt tapasztalatot. Új dallamot hoz a szél ha átfújja a falakon a meg nem értett szellemet kilökve a szürkeségből Istene mellé a szakadó esőbe.
Az ódon vágyak emlékére szirmokba ejtett cseppeket hullajt közben nesztelen sétál a fény sírboltjában meztelen átlátszó testével nem eresztve árnyékot az álmok porhüvelyére. Bibliotéka ez és ő az elme démona,a szemek között a csont alatt ő fel s alá sétálva suttogja néha
Oh te bolond, te bolond nosztalgia...