A fekete vásznon ajtó nyílik fehérből. A fehérben fekete alak körvonala jelenik meg és eltűnik ott, ahol a beszökő fehér véget ér. Nyitva még az ajtó és a vézna csöndet, a hallgatag hártyát átszakítja egy kattanás. Fémdarazsak vinnyognak és búgni,zúgni kezdenek neonfényben úszik már a csarnok és az alak belevész az oszlopokra helyzett világ árnytengerében. Mindegy neki, hiszen eddig sem látszott ,nem fáj annyira hogy e változással ezután sem látja majd őt a mindenség.
De azért figyel ő, messziről csak úgy némán. Nem felejt semmit és nem habozik kijelenteni az igazat arról, ha kérdezik hogy ki is ő. Ilyenkor, mint most éppen nekitámaszkodik a végtelen falának és száján füstöt lehel. Fulladnak tőle az egek, az egymásra hajlított neon fellegek prüszkölnek ázott havat, ónos könnyeket szórnak. De őt mindez nem érdekli ,hisz nem fújja rá senkire. Az ha belül fázik úgysem érzi meg senki ,így egy kis pírt, finoman izzó kátrányos hőt beszívva az izom megmelegszik és kezét a nyelő csöve felé nyújtja, hátha megmelegszik, hátha leolvad ami azt ököllé csukta.
