Fehér a fal. A bútorok az éppen beszökő zajos fényektől nagyok és az ágy végéből nézem mit is fest a szél az ablakból elém. Sötét rés tátong. Nem záródik teljesen, a két lap között láthatatlanok a mozdulatlanok. Olvasnék ,ha lenne fény ,de anélkül csak fantáziálok. Lépéseket hallok és benyitnak. Leülnek mellém. Egyedül vagyok még mindig, csak álmodnám ha nem hinném ,hogy tudnám ha látnám ,hogy ki bújik most hozzám, biztos hogy emlékeznék. Nem felejtenék el részleteket, felidézném az arcot, a szemet bármikor látnám magam előtt ,ha valódi lennél.
Becsapódik az ajtó, mintha a szél is rásegítene, megreped ami átlátszó volt. A szívben idegen a fény, a lépcsőn leszalad egy hang és tüdőből felvisít egy köhögés. Távolinak hat. Leengedem a fejem és a térdem a hasam előtt átölelve, ráhajtom a homlokom. Képzavaros, egyre távolibb. Reszketnek a vénák ,az erek összehúzódnak és egy újabb ajtó csukódik be, valahol egy másik világ küszöbén.
De itt-itt belül, most jó az idő és szép az ég. Madarak csivitelnek ,mindenütt a fák lombjában megbújva és alatta árnyas pagonyban kellemesen fúj a tavaszi szél. Végtelen dombságok lekerekített hátain, szállni akarnak most a füvek szálai. Ez látszik, ha átnézek rajta és megfeledkezem arról, hogy megrepedt a kép, mikor becsapták, bevágták azt az ajtót.
