Gyanútlan szíven keresztül hasított az a sikoly. Leesett a lépcsőn az a ruha és mi csak álltunk ott és bámultuk az ablakokon keresztül ,ahogy a folyón átívelő hidakon felénk áramlott a zabolázatlan csőcselék. Elárultak minket és ennek tudatában folytattuk azt amit elkezdtünk úgy, ahogy előre elterveztük. Az arisztokrata családok, a vezetőink és az ő családjaik mind a katakombákba menekültek míg mi ott áltunk a lépcső tetején és néztük ,ahogy egyre közeledik a halálunk. Árulás volt a levegőben és én az árulót néztem. Gyönyörű ruháját, csodás alakját, összevérzett kibomlott hajfonatait a foltban csupaszon hagyott hátrészen szétterülve. Végig tudtuk ,hogy ő az. Ő pedig azt hitte, hogy játszik és senki nem tud semmit. Vártunk rá és nekem kellett volna meghúznom a ravaszt.
Közben ez az iszonyatos tömeg nekirohan a falaknak és az eltorlaszolt ajtókon és szabadon hagyott ablakokon keresztül próbálva betörni, élethalálharcot kezd folytatni a most csöppnyi koporsó formájúvá duzzadt parlament halljában álló mindenre felkészültekkel. De fel lehet erre készülni? Számít bármit is a tudat, hogy az arra érdemesek élhetnek a mi önfeláldozásunkért cserébe ,ha egy kard kúszik át a testünkön? Úgy érzem akkor számít igazán, ha tudja az ember hogy ez már tényleg a vég. Jobb a halál, a kínzásnál.
Felemelem a kezemben a fegyverem célzok és tüzelek. Ezt még kétszer megteszem úgy, hogy a találat eredményeképpen két népemtől idegen test hullik a hall márványpadlójára feszített vörös szőnyegre, annak színét fekete vérrel koszolva mocskosra, ragadósra. Hozzám vezet a vörös szőnyeg, a lépcső tetején állok és előre lépek. Még egyszer tüzelek és hirtelen megfagy minden. Egy irdatlan test csapódik be egyenesen felém a főbejárat fölötti hatalmas ablakon keresztül. A szilánkoktól nem látok semmit, csak azt érzem hogy hideg van. Borzalmas hideg. Arra gondolok, hogy szeptemberben még jó szokott lenni az idő. Eszembe jutnak a fák a birtokon, az én fáim és az ,ahogy a gyerekek futkároznak a lugasok között azt játszva ,hogy katonák egy háborúban ahol előbb utóbb mindenki meghal és feléled ,hogy újra meghalhasson a dicsőségért ami nem létezik. Úgy érzem, hogy lehajtom a fejem és azt hiszem szomorú vagyok. Szomorú, mert messze látom magamtól a testem...
