Halk hamu száll mikro-darabokra tépve a szélben. Nedves cseppek formájában csúszik le egy ablak bőrén,hátán izzadt, szürke foltokként. Csönd jár most a balkon alatt, halk éj bújkál a ház filter-cafat falai között. Üres most minden, mozdulatlanul jár az óra is, nem gondol számokkal, hisz ő nem gondol semmire.
Az a halk hamu, most elülne a lépcsőkön is hol egy szellem jár, az egyedüllét nevű, hallgatag gyilkos. Nem egyedül jött, hiszen ő sosincs egyedül. Kísértet ő, kreativitás híján másokból merítő, gondtalan illető ki ha kell megmártózik az elmúlt idők emlékeiben ,s kiforgatja azokat. Megköveti a szenvedőket, elbújik és ha múlna már előugrik és megijeszt.
Aztán eltelik az idő és a gondolat az ágy szélére ül. Csak vár és áll és ül és tekint és az ablakpárkányon húzza végig szabályos, gyöngéd ujjait. Mindenütt égett hamu ,mi a földre hullott a párkány belső oldaláról. Az ágy széléről néz és szomorú és érez. Elbújt a szellem mögötte és elréved, érzi a pillanat határát s már éppen lépne...
De csörög az óra, felpattan a szem. Az ágyról a test ,a nyálfolt mellől az arc gyűrötten elzuhan az éjjeliszekrényen és mint aki szokványosan ,riadt rém-álmából kel keresztül rohan azon, aki az ágy végéből őt, az alvót nézte csöndben. Átrohan a szellemen is, ki arcán diadalmas mosollyal jegyzi meg magának, nem kellek én ide, az ember a romantika igazi ellensége nem az egyedüllét démona.
A lefolyóból a dugót kihúzza és a tükörbe néz. Szeme sarkából háta mögé pislant, mintha látna valakit, de aztán lefelé pillant és két kröhécs között a vörös folt a semmibe fullad, az örvényben eltűnik. A kócos barna üstök most a lépcsőn a hamuban lépked. Annyira puha érzet a talpnak ez az elfúlt bizonytalanság! Pont ott talál lépni, hol a gondolat talpa magának felfelé helyet talált. Megjárt utat.
A konyhában mindenütt szürke gyapjú-réteg. Nem kapcsol az átkozott, a forraló nem hallgat a keresetlen szóra, nem mozdul az óra sem. A mutató ott tart még mindig, ahol a vekker. De a test szinte szakítja az időt, hajlítja maga köré a teret és tesz-vesz úgy ,mintha az idő végtelen lenne. Mert bár káprázat és kamu az ha nem jár, de mit teszel ha az mégis elindul ,kinek hiszel ha visszafelé jár?
A gondolat most az ebédlőasztal mellett ül és a fehér hátat nézi. Pár lila folt, pár zúzódás az elmúlt heteket idézi, de ami lényegesb mindennél, hogy a tea kész és a piritós is helyben van már. Két pohár tea terem az asztalon ,két tál hozzá lekvár és kés. Ő leül és enni kezd, míg a hamu lassan el nem olvad. Nem tudni mi teszi, nem tudni mitől vagy hogyan, de lassan tisztává lesz minden.
Kire gondol a holnap?
